Igeeeen! Túléltem a tárgyfelvételt. Egy laza két és fél órás szeánszot ültem meg a gépem előtt. Az évek, meg a rutin ugyan segített abban, hogy ne dobjam ki a gépet az ablakon a 150. sikertelen próbálkozás után, de így sem volt egyszerű. Furcsa volt újra ugyanazokkal a problémákkal szembenézni, mint korábban, évekkel ezelőtt.

Persze hiába gondolom, hogy az első nehézségen túl már minden könnyebb lesz, azért nem lehet hátradőlni. Elég zsúfolt időszaknak nézek elébe. Viszont, amit igazán fontosnak tartok megemlíteni az az, hogy tök segítőkész évfolyamtársakkal kerültem egy kupacba. Ez pedig igen nagy szerencse, ha az ember nem akar már az első pár tárggyal meghasalni. Hiszen van itt mindenféle jó tanács, a facebook csoport dugig van pakolva jegyzetekkel és gyakorlatilag bármilyen kérdésre, bármilyen napszakban max. egy órán belül érkezik valamilyen válasz. Néha ez csak pár biztató szó, de többnyire hasznos információk.

Ennek ellenére megeröltető kicsit az is, hogy az évfolyam egy része közel 10 évvel fiatalabb nálam. Szinte mindenki most szaladt el a gimiből, egyenesen az egyetemre. És annyira más, kvázi kívülállóként szemlélni őket! Látni, hogy mennyire furcsa lehet nekik ebbe az új közegbe csöppenni, ami nekem már szinte teljesen természetes. Nekem nem új a gyűjtőszámla fogalma és nem lepődtem meg azon sem, hogy a neptun nem engedett be órákon át. Akinek viszont ezek a dolgok újak, könnyen vadidegennek érzi a helyzetet.

Kicsit visszaemlékszem arra, hogy milyen volt nekem az első. De igazából annyira távolinak tűnik, hogy nehéz elhinni, hogy valaha én is voltam olyan fogalmatlan, mint itt néhányan. Mert be kell valljam, vannak páran, akik későn ébrednek és korán alszanak, így sok infóról lemaradnak, aztán kétségbeesetten pötyögik a kérdéseiket a már említett FB csoportba. Persze, pszichológusnak tanulunk, türelmet gyakorlunk. De akkoris. Tényleg ilyen nehéz elkezdeni?

És igen, nehéz. Mert szokatlan, mert új és mindenki máshogy vág bele. Van, aki nem néz utána és van, aki helyett megoldják. És persze olyan is akad, aki maga oldja meg, felnőtt ember módjára. Nemcsak a tárgyfelvételt, hanem a bejárást, a tanárválasztást, a jegyzeteket és mindent. De egyik sem jó szerintem. Kell a szupport, kell a közösködés. Kell, hogy ismerj valakit, hogy ne vadidegenek közé úlj be minden héten. Hogy mindig legyen valaki, aki tud rólad pár szót és te is tudod a nevét. 

Amúgy szerintem igazából ez a legnehezebb lépés. Megismerkedni az első pár emberrel és ez még egy nyitott személyiségnek is nehéz. De túl vagyok rajta :) Úgyhogy jöhet a többi nehézség!