Halni, vagy nem halni - majd más eldönti.

A napokban igen nagy médiavisszhangot kapott a 17 éves holland lány, Noa Pothoven esete. Az anorexiában és súlyos depresszióban szenvedő tinédzser végül a kényszerkezelésének leállításával érte el, hogy meghalhasson, miután évek óta képtelen volt feldolgozni az őt ért súlyos traumákat.

Hollandiában - ahol egyébként elérhető az eutanázia, is ritka - hogy valaki pszichés betegség miatt vessen véget orvosok által asszisztált módon az életének. Ne is vessük ezt most össze az öngyilkossággal, hiszen utóbbi esetén tűzzel-vassal küzdünk azért, hogy az elkövető (vagy az akciót megkísérlő) személy mégis életben maradjon. Vajon helyes-e hogy így teszünk? Vajon miért érezzük magunkat felhatalmazva arra, hogy mentőt hívjunk az öngyilkossággal fenyegetőző barátunkra, vagy kórházban kezeltessük a szuicid szándékait vállaló családtagunkat?

Az élet védelmében

Az élet ebben a világban - papíron - mindennél fontosabb. Az abortusszal kapcsolatban világszerte radikális szabályozásokkal igyekszünk kifejezni a véleményünket, miszerint az élet érték és mindenkinek joga van hozzá. Még egy apró sejtcsomónak is. Ugyanígy, az öngyilkosnak, a végstádiumos rákosnak vagy az alkoholistának.

Tehát sejtcsomók vagyunk mind, akiknek egyetlen egy joga van, de az mindennél fontosabb: élhetünk. 

Az öngyilkosság azonban (és most természetesen nem a magzatokról beszélek, hiszen ők hogyan is lehetnének öngyilkosok) tabu. Öngyilkosnak lenni nem fair, az öngyilkost vádoljuk gyávasággal, meneküléssel, miközben ha belegondolunk, a saját életünk kioltása - már gondolati síkon is - elképesztő bátorságot kíván. Visszafordulni pedig mégnagyobbat. Élni a tudattal, hogy egyszer már majdnem feladtuk az életet, felbecsülhetetlen erő lehet, ha fel tudjuk dolgozni és tovább tudunk lépni. Mert ahol egyszer már voltunk, oda vissza is lehet találni és bizony az igazi erő talán tényleg ahhoz kell, hogy a problémákat soha több ne a pirulákban oldjuk fel.

Mégis, ha az élet mindennél fontosabb, miért feledkezünk meg arról, hogy az élet nem csak lélegzés. Hogy nem elég a levegő, a víz meg az étel, hanem emberként ennél sokkal több szükségletünk van: célok, álmok, társas kapcsolatok, énkép, megbecsülés... és sorolhatnám (de Maslow sokkal okosabban leírja). Ha valaki nem jut ételhez, nyilvánvalóan szenved, de vajon azt miért nem értjük meg készségesen, hogy ha valaki nem jut hozzá a pszichés szükségleteihez, akkor hasonló fájdalmakat él át, ráadásul végtelenített filmen?

Az életet tehát, nincs mit tagadnom, védenünk kell. Tényleg. Küzdenünk kell azért, hogy ne dobják el maguktól az emberek tömegesen - de nem az a megoldás, hogy életben tartunk mindenkit bármi áron. 

Amikor élni nehezebb

Mindekinek vannak krízisek az életében. Természetesen most puffogtathatnék univerzális közhelyeket a megoldásukra vonatkozóan, azonban ettől inkább eltekintek. Semmi értelme nincs ugyanis a mindenkire érvényes általános igazságok szórásának, mert nem tudunk egyformán viselkedni ezekben a helyzetekben. Van, akinek a legnagyobb baja a párja elvesztése, más pedig lakás nélkül marad. Az egzisztenciális krízisek azonban mégsem állíthatók skálára, mert nem ugyanazt éljük át mindannyian, amikor elveszítjük a munkánkat. Nem mindegy ugyanis, hogy karrieristák vagyunk, vagy a meló csak egy szükséges rossz a mindennapokban.

Az erőszak, bár nehéz lenne ezt most jól kifejteni, valami hasonló skálát jelenthet. Más megélés társul az áldozatok traumájához akkor, ha a támogató légkör a krízis minden pillanatában rendelkezésre áll és máshogy éli meg az ember akkor is, ha nincs érzelmi támasz - mert mondjuk a szégyen sokkal erősebb a közlési vágynál. Az így betokozott traumák pedig csak egyre duzzadnak, akár addig, mint Noa esetében, hogy nem volt elég a többéves terápia, a könyvírás és a családi támogatás: végül mégis a másvilágon talált vígaszt ez a fiatal lány.

Az esete pedig, ha nem is precedens, mégis nagyon fontos dolgokra hívja fel a figyelmet. Több szempontból is:

  1. Az ellátórendszer hiányosságaira - igen, a boldog nyugaton
  2. A kríziskommunikációra a személyes traumák esetén
  3. A kamaszkori pszichés betegségekre és azok kimenetére

Még Hollandiában sem tökéletes minden, pedig innen keletről szeretjük ezt gondolni néha. A szülők elmondása szerint és Noa beszámolói alapján pedig egészen jól betekinthetünk ebbe. A pszichés problémák kezelésével kapcsolatban egyébként világszerte vannak problémák, bár személyes tapasztalataim szerint itt, Magyarországon az ellátórendszer közel sem annyira rossz, mint várnánk. Mert tényleg vannak irtó jó szakemberek és van elérhető ellátás is - a gond az együttműködéssel van, de az már nem csak a rendszeren múlik.

Noa esetét inkább az árnyalja, hogy kamaszként nem jutott hozzá a megfelelő segítséghez és ide-oda küldözgették. Mert bizony az AN és a depresszió önmagában is lehet halálos, együtt azonban életveszélyes állapotot jelent és sok esetben a lelki faktorral csak akkor foglalkoznak, ha a beteg már megfelelő testi állapotban van. 

A krízishelyzetben biztosított kommunikációs lehetőségek amúgy is szűkösek, de egy kamasznál talán még nehezebb megfelelő hátteret nyújtani. A kamaszok eleve krízisben vannak: önmagával sincs jóban egy tizenéves, de ha molesztálják, megerőszakolják, vagy akár csak verbális abúzusban részesül, az önképe teljesen betorzulhat. A kamasz lelke olyan, mint egy puha gyurma: elképesztően erős háttérre van szükség ahhoz, hogy ne deformálódjon kórosan. Persze kevés fiatal mondhatja el magáról, hogy gyakorlatilag zökkenőmentes kamaszkora volt és talán nem is ez a cél. Erikson szerint ugyanis újra át kell élnünk konfliktusainkat ebben a korban, hogy immár majdnem felnőtt fejjel definiálhassuk magunkat ezen helyzetek alapján. Tehát a konfrontációra szükség van a környezetünkkel és önmagunkkal szemben is.

De a trauma más. A traumáról kell tudni (kéne tudni) beszélni. Erre Magyarországon egyébként a non-profit szféra kíván megoldást nyújtani (Hintalovon Alapítvány, Kék-Vonal), szó sincs arról, hogy az iskolában elérhető ellátás vagy a területileg illetékes rendelők lennének elérhetők az érintettek számára. A kamaszok tehát gyakorlatilag védtelenek és igen, kamaszként amúgy is nehezebb élni. Erre pedig a traumák csak olajat öntenek.

Az abúzus, a trauma, a világba vetett hit csorbulása pedig akár öngyilkosságig vezetheti az amúgy is bizonytalan önképpel rendelkező tizenéveseket. Ők azok, akik a meg nem értett problémáikra megkapják a Coelho idézeteket és azt, hogy ne legyél már olyan búval baszott! Aztán jön a gyógyszer, a penge, vagy éppenséggel az étkezési zavar, az anorexia. A döntés pedig, hogy azt akarom, hogy legyen vége, nem is áll olyan távol egy összezavarodott lélektől sajnos. Mert egy feldolgozhatatlannak vélt traumával élni nehezebb, mint megbirkózni a halál gondolatával.

Ki döntsön akkor?

Nyilván, felvetődik a kérdés, hogy hogyan engedhetjük meg egy ilyen bizonytalan kamasznak azt, hogy véget vessen az életének. Hiszen ő még annyi mindent nem ért és annyi mindent nem tud! Hiszek abban azonban, hogy mindannyian - a magunk szintjén - kompetensek vagyunk a saját magunkkal kapcsolatos döntésekben. Ez egy hároméves gyermeknél jelentheti az öltözéket, egy kamasznál pedig igen, akár az élet elengedését is. Durva kontraszt, de a korban, amikor el kell dönteniük, hogy mik lesznek, ha nagyok lesznek, van, aki nem lát mást, csak a véget, mint kiutat a szenvedésből.

Az önkezű halál azonban elérhetetlen olyankor, amikor az ember orvosi megfigyelés alatt áll vagy egy pszichiátrián kényszerzubbonyozzák - mert az életet mindenáron védeni kell. Noa elérte, hogy távozhasson, megannyi kérdőjelet maga után hagyva, ezek közöl azonban talán mégis az a legfontosabb, hogy ki dönthet arról, hogy meghalhatunk-e?

Most persze nem arról van szó, hogy "nem sikerült az anatómiavizsgám, meg akarok halni", hanem arról, amikor tényleg nem látunk más kiutat a krízisből.

Egyáltalán, létezik megoldás egy ilyen problémára? Van jó döntés ilyenkor?

Mi lehet, hogy azt látjuk, hogy ez a lány feldolgozta volna, meg tudta volna csinálni és jobban lett volna később. Azonban ő ezt három év intenzív szenvedés után nem látta. Van, akinek három évig sem tartott volna az ereje és olyan is, aki harmincig is elélt volna, titkolva a traumáját. Noa esete rávilágít arra, hogy egymás döntéseit nem kéne felülbírálnunk, inkább új érvekkel, nézőpontokkal és persze megértéssel támogatnunk. Még akkor is, ha k. nehéz lehet elengedni egy gyermek kezét.

Mert az élet a miénk és ideje lenne végre felelősséget is vállalnunk a sajátunkért, miközben hagyjuk, hogy mások is felelősek legyenek a sajátjukért.

 

Hallottál már a pontosvesszőről? 

A pontosvessző egy szimbólum, azoké, akik egyszer már megpróbálták elvetni maguktól az életet, de mégis maradtak és küzdöttek, vagy küzdenek tovább. A pontosveszső egy lezárás - a levegővétel helye. Örülök, hogy én is csak levegőt vettem. 

Ha úgy érzed, hogy kilátástalan helyzetben vagy, az öngyilkosságot fontolgatod és szeretnél segítséget kérni, keresd bizalommal a Péterfy Kórház Krízis Intervenciós Osztályát. Segítséget kérni nem szégyen, kérlek, vállalj felelősséget a döntésedért, vállald, hogy átgondolod, hogy megfontolod és adj magadnak egy esélyt. Hogy rajtad is ott legyen a pontosvessző és te is kiállj azokért, akik megpróbálták, de kaptak még egy falatnyi esélyt.