Bipolka: a bipolaritás ajándéka.

Minden gyönyörű. Ma valahogy könnyű felkelni. Este egy buliba megyek, addig meg még ezer elintéznivalóm van: bevásárlás, ebéd a barátommal, délután angolórát tartok. Az életemet a naptárammal összekötve élem és akkor vagyok boldog, ha tele van - ma legalábbis így érzem.

Ma legalábbis így érzem.

Nem tudok felkelni. Ez már a második nap, hogy nem fogok kilépni az ajtón: egyszerűen nem megy. Itt fekszem az ágyban, már háromszor vágtam bele a felkelés-projektbe, de nem megy. Mindannyiszor sírásba torkollott a megvalósítás. Ha arra gondolok, hogy le kell másznom a párnák közül, fel kell öltöznöm és ki kell tárnom a bejárati ajtót, remegek és nem kapok levegőt. Képtelen vagyok elindulni, tudom, hogy már rég lekéstem az órám.

Villog előttem a kurzor egy üres lapon. Dolgoznom kellne, de nem megy. Ha belehalok, sem tudok most írni egyetlenegy sort sem. Semmi sem jön össze és nem tudom, miből fogom így kifizetni a jövő havi lakbért. De igazából lassan nem is érdekel. A telefonomat nem veszem fel, nem válaszolok az üzenetekre és csak azt várom, hogy a pasim hazaérjen, és ne legyek egyedül, mert félek. Félek magamtól, attól, hogy kárt teszek magamban, pedig józanul tudom, hogy nem akarnék ilyet tenni. De ma nem vagyok józan.

Ma nem vagyok józan.

Persze lehet, hogy minden fejben dől el, és valóban: a fejemben van a zavar, a neurotranszmitterek és hormonok csodálatos táncába csúszik a hiba. Olyan ez, mintha az egyik táncos a tánckarban rosszul lépne, megzavarva ezzel a teljes előadást. Csakhogy amióta az eszemet tudom, rosszul lép ez a táncos. Tehát hiába mondod, hogy fejben dől el, nekem már eldőlt és nem, egyedül nem tudom felállítani.

28 éves vagyok és bipoláris, vagyis annak egy enyhébb változata: ciklotímiás. A hangulatom, anélkül, hogy ráhatásom lenne, időről időre, szinte előreláthatatlanul megváltozik. Kiváltó okok nincsenek, vagy ha vannak, inkább csak dührohamokat indukálnak és az éppen uralkodó hangulattól függően csapódik ez le másokon. Nem tudok úgy dönteni hétfőn, hogy jó lesz az egész hetem, mert egy egészséges ember esetében sem döntés az ilyesmi, ha pedig megspékel az élet egy ilyen mentális hullámvasúttal, pláne nem az.

Mit jelent ez a mindennapokban?

A bipolaritás, tekintve, hogy a betegség alapjai biológiai eredetűek, megfelelő gyógyszereléssel igen jól kezelhető, főleg együttműködő és betegségtudattal rendelkező személyeknél. Ugyanis a gyógyszerelés nem azt jelenti, mint a fejfájásra szedett advil: ezzel a speciális hangulatzavarral úgy lehet a legjobban megküzdeni, ha a személy tartósan, évtizedekig gyógyszeres kezelés alatt áll. Az alkalmazott gyógyszerek között vannak hangulatstabilizálók (lítium és valproát), antidepresszánsok (főleg SSRI-k) és antipszichotikumok. A megfelelő gyógyszerkombináció időszakosan változhat, de a saját példámból kiindulva, a jól beállított hangulatstabilizálóval elég jól el lehet lenni és viszonylag kis kilengésekkel élni a mindennapokat.

És, hogy mit jelentenek a kis kilengések? Ne az átlagemberből induljunk ki. Nem lesz így sem kiegyensúlyozott az ember, de nem mindegy, hogy 120-as az amlitúdója a szinuszfüggvénynek, vagy "csak" 12-es. Hatalmas eredmények érhetők el a terápiával, de az alapok nem szüntethetők meg teljesen.

Ráadásul a legtöbb esetben a személyiséghez is hozzátartozik némi plusz emocionalitás (neuroticizmus), ám ez nem jelenti azt, hogy ettől szenvedni kellene. A legtöbb, amit a terápiától (és mellette a gyógyszertől) kaphatunk, az az, hogy megtanuljuk jobban kezelni az érzelmileg megterhelő helyzeteket és időszakokat, illetve jobban felismerjük azt, amikor a hangulatunk elindul lefelé vagy felfelé. Utóbbi azért is nagyon fontos, mert gyógyszer mellett is válhatunk depresszióssá vagy lehetünk hipománok, ám nem mindegy, hogy milyen mértékben és meddig.

Ha sikerül felismernem, hogy a hangulatom kezd elszállni (pl. sokkal kevesebbet alszom és gyorsabban beszélek), akkor relaxációs technikákkal, mindfulness-szel igyekszem gatyába rázni magam. Ha ez nem segít, akkor a terapeutáim segítségét kérhetem és indokolt esetben gyógyszert is kaphatok a felhangoltságra. (Hogy ez miért veszélyes, mármint a felhangoltság, egy kicsit később esik szó.)

Ha pedig egy depressziós epizód felé csúszom, ugyancsak alkalmazhatok bizonyos tanult technikákat (nekem az autogén tréning ilyenkor is segít), vagy fordulhatok a pszichológusomhoz. Indokolt esetben antidepresszánst kaphatok, természetesen szigorú felügyelettel és csak időszakosan. 

Ez a folyamatos önfigyelem pedig egészen új tudatosságot ad, nemcsak a betegség szempontjából, hanem az élet egyéb aspektusaiban is. Máshogy tekintek egy-egy karrierdöntésemre, máshogy osztályozom az egzisztenciális kérdéseimet és egész máshogy állok hozzá a problémáimhoz is.

Egyszer fenn - máskor lenn

A biploaritást mindenki egy hullámvasúthoz hasonlítja, és ebben van is logika. Ám egy új szempontot is szeretnék hozzáadni: a hullámvasútat is sokan élvezzük - miért ne élvezhetnénk hát az életet úgy is, hogy adott esetben bipoláris hangulatzavarral élünk. Bár korábban betegségként hivatkoztam rá, könnyebb elfogadnom úgy, ha egy állapotnak nevezem, egy olyannak, amit nem magamnak választottam, hanem kaptam és igyekszem minél jobban menedzselni.

Azon túl pedig, hogy depressziósnak lenni piszoknehéz, fárasztó és a legnyomasztóbb érzés a világon, megélni a szárnyalást, maga az ajándék. Vagyis a legjobb rész mindig az, amikor húzzák felfelé a kocsit a pályán, tudod, hogy nemsokára sikítva ereszkedsz, de most, a csúcs felé, nem számít mindez.

Megváltozom a gyógyszerektől?

Amikor először találkoztam a diagnózissal, zokogva bámultam a pszichológusomra. Sok alkalomba telt elmagyaráznia nekem, hogy a diagnózis és a kezelés nem veszi el tőlem az életem és a személyiségem. Nem fogok elveszíteni mindent, amit szerettem. Nem leszek terméketlen, szürke és unalmas, nem leszek folyamatosan visszahúzódó: egyszerűen csak kisebb ingadozással bír majd a hangulatom.

Ám sokáig tényleg nem értettem miről beszél. Megfosztva éreztem magam, rettegtem attól, hogy az összes jót elveszítem. Hogy nem lesz többé produktivitás 300%-on és nem leszek többé elég szociábilis. Attól is féltem, hogy nem leszek elég jó társ, barát és ember mások számára, ha nem leszek olyan, mint korábban. Persze akkor nem gondoltam arra, hogy a gyógyszer abban is segít majd, hogy ne legyek minden évben több hónapon át depressziós.

Mert a depresszióról valahogy automatikusan le tudtam mondani. Nem volt nehéz, hetekig terméketlenül bámulni a monitort valóban nem túl imponáló. Miért is hiányozna tehát? Ugyanakkor a felhangoltság negatívumait sem vettem észre akkor még. Ehhez kellett egy igazán ijesztő és fájdalmas időszak, hogy megtanuljam. Mert bár azt hiszik sokan, hogy amit kívülről látnak, hiteles: pörgök, mindenhol ott vagyok, hetente háromszor bulizom és folyamatosan csinálok valamit, ráadásul boldogan. De ez csak a felszín. Belül üres voltam, szinte folyton részeg, és egyáltalán nem voltam produktív. Majdnem elvesztettem az összes munkám, partnerem és lehetőségem. Felborítottam az egész életem, emberi kapcsolatokat vágtam el, pillanatnyi düh hatására és egy idő után napi 2 óra alváson vegetáltam.

Ezt pedig ugyanúgy a gyógyszernek kellett adnom, mint az asztal alatt végigzokogott órákat.

És hogy mi az ajándék ebben? Egyelőre egy kiegyensúlyozottabb élet reménye. Na meg az, hogy mégsem vette el a bipolaritás minden ajándékát a valproát!

 

Október 10. a lelki egészség világnapja. Egy nap, ami igyekszik felhívni a figyelmet arra, hogy a világon nagyon sokan élünk valamilyen lelki, mentális betegséggel és mellette rengeteg diagnosztizálatlan eset vár megoldásra. 

 

Legyünk türelmesebbek egymással! Figyeljünk oda a másikra, merjünk kérdezni, legyünk jelen és ügyeljünk a szeretteinkre!

 

Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, keresd fel a lakóhelyed pszichiátriai gondozóját, ahol ingyenesen (TB-támogatott formában) juthatsz szakszerű segítséghez. Ha akut krízishelyzetben vagy, a Péterfy Sándor utcai kórház Krízis Ambulanciáján jelentkezhetsz. Ha pedig öngyilkossági kísérlet szem- vagy fültanúja vagy ne késlekedj hívni az általános segélyhívót, a 112-t.