Te is húztad már jobbra a volt kollégád, a tanárod, vagy az exed haverját? Előfordult, hogy a barátnőd pasija, a csajod legjobb barátnője, vagy éppenséggel egy házas ismerősöd képe jött szembe? Ott állsz, telefonnal a kezedben, kicsit kellemetlen érzéssel a torkodban, aztán végül talán mégiscsak arra jutsz, hogy a tinder a földi pokol maga és semmi értelme tovább lapozgatni a képek között - úgysincs semmi haszna.

A tinderezés már megcsalásnak számít?

Persze, nincs abban talán semmi rossz, hogy valaki, akit egyébként a való életben már láttál, a tinderen is fenn van. Elvégre mindenkinek pont ugyanannyi idő és energia beregisztrálni, ráadásul ma már semmi szégyellnivaló nincs abban, ha valaki online társkeresőt használ. Mégis, vannak azok a kínos esetek, amikor olyan arcok jönnek szembe, akiket nem akarsz, vagy nem akartál látni. Bármilyen okból: mert az exed, a haverod vagy, ami talán sokkal fájóbb: egy ismerősöd párja.

Mintha a megcsalás ilyenkor válna valóságossá: beléd hasít az érzés, összeáll a kép - biztos azért marad ki sokáig, meg azért nyomkodja a telefonját. De te mit mondj a barátnődnek? Vagy a barátodnak? Hogyan tálald a tálalhatatlant? Miért te legyél az, aki borítja a szart, aki miatt egy kapcsolat megy majd szét, vagy legalábbis aki miatt napokig tartó veszekedés és dráma lesz otthon?

Szóval inkább kussolsz - ez is rendben van és diszkréten balra rántod a fotót. Úgy teszel, mintha meg sem történt volna, elvégre ez csak egy kép és amúgyis, a tinderezés még nem jelent megcslást. Ami tulajdonképpen egy féligazság, mert mindenkinek mást jelent a megcsalás: lehet, hogy a fizikai együttlétet egy másik féllel, de az is lehet, hogy már a kikacsintást, vagy az érzelmi közeledést egy harmadikhoz. Mindegy, te most inkább azzal foglalkozol, hogy megszabadulj a gondolattól: veszélyben van egy kapcsolat a közeledben.

Amikor könnyesre neveted magad egy fotón

Persze nemcsak kellemetlen sztorik kerekednek ki abból, hogy a tinderen mindenki IS fent van. Pár napja kaptam egy fotót egy sráctól messengeren - akivel már korábban találkoztam egy séta erejéig -, hogy a haverja lelkesen mutatja neki egy újabb match-ét. Nocsak, dehát az az én fotóm. Mondanom sem kell, sírtam a nevetéstől: mennyire kicsi a világ, pont egy baráti sörözésen sikerült ennek kiderülnie. (Meg felvetődött bennem, hogy a fiúk is milyen pletykásak és mennyi mindent kibeszélhettek már rólam azok a srácok, akikkel valaha valamilyen célból találkoztam...).

Jópofa az is, amikor az exkollégáddal matchelsz (hogyan kell ezt szépen mondani magyarul?!), vagy esetleg egy volt tanárodat látod meg a képek között. Nekem ilyenkor mindig elkezd pörögni az agyam: vajon ő miért van itt, mit keres, milyen emberekkel ismerkedik meg és mit vár ettől az egésztől. Volt már olyan is, hogy látva a fotót, más platformon kerestem meg és beszélgettem vele erről az "incidensről", majd együtt nevettünk azon, hogy milyen kicsi a világ.

Mindenesetre érdekesnek és izgalmasnak tartom a motivációkat - érdekel, hogy kinek mit jelent a tinder és amikor szóba elegyedek valakivel ott, akkor is szeretem boncolgatni ezt a témát. (Ezúton is bocsi.) Hamar kiderülnek általában a közös ismerősök is, meg az is, ha valaki annyira egybites, hogy nem lehet vele a "szia-dugunk" tengelyről letérő témákról beszélgetni, de ez talán nem is baj, sőt. Talán pont jó, hogy egy-egy ilyen beszédtéma kibillenti a szokásos mederből a csetelést és ad egy olyan felütést, ami mentén már nem csak az időjárás lesz közös érdeklődési kör.

Jó, de ha mindenki ott van, akkor miért csinálunk úgy, mintha nem lenne

Niylvánvalóvá vált számomra az utóbbi pár hónapban, hogy a tinderezés nem valami ördögi dolog, nem rossz és nem jó, egyszerűen csak egy jelenség, a mai, túldigitalizált világ terméke. Praktikusnak praktikus, de megvannak a maga előnyei, hátrányai, lehetőségei és buktatói.

Mégis, sokan a mai napig úgy beszélnek a tinderről, mintha minimum az antikrisztus egyik megtestesülése lenne - pedig nagyon nem az. Csak a szűkebb környezetemből fel tudnék sorolni 3-4 tartós kapcsolatot, akár házasságot, amely a tinder nélkül nem jött volna létre. Ez pedig szerintem már rég rácáfol arra, hogy a tinder nem használható valódi pártalálásra.

Aki pedig letagadja, hogy tinderezik, azt tényleg nem értem. Mert társas igényei, álmai, vágyai - akár alkalmi kapcsolatok, vagy csak egy kis kikapcsolódás szintjén mindenkinek vannak. Ezen pedig mi a frászt kellene szégyellni? Nyilván mindez megkapható más platformon is, de ha már az ember ott van tinderen, szerintem semmi értelme letagadni... Olyan ez kb., mint a Facebook: azt is mindenki szidja, de közben mégis azon csüng a világ egy jelentős része. Persze túlzásba vinni egyiket sem jó, de az egészséges felhasználás szintjén, az új emberek megismerése céljából a tinder talán egy kimondottan jó dolog lehet.

Ha pedig látunk egy ismerőst, vagy egy exet, akkor miért rándul görcsbe a gyomrunk? Miért érezzük azt, hogy lelepleződtünk? Miért gondoljuk azt, hogy nem helyénvaló az, amit csinálunk és miért érezzük hülyén magunkat? Annyi dolog van, ami miatt valóban szégyellhetnék magukat az emberek, a tinder nem ezek közé tartozik, legalábbis nem akkor, ha az ember nem megcsalásra használja. A tapasztalatok pedig azt mutatják, hogy nemcsak párkapcsolatokat, de akár baráti kapcsolatokat is lehet építeni rajta, mert nem biztos, hogy néhány sor meg pár kép után a nagy Ő-vel randizik az ember, ám egy leendő barátjával vagy egy jó haverjával simán. Szóval, ha a tinderre egy lehetőségként tekintünk, akkor sok jó élményt is szerezhetünk. Ha meg gyűlöljük, akkor talán jobb, ha töröljük magunkat... Talán, persze.

Állítólag a fiúk mindenkit jobbra húznak. Állítólag. Persze én erről semmit nem tudok, lány vagyok a húspiacon, ahol mindenki azt dobja a közösbe, amit csak tud. Csinos fotó, polcolt csöcsök, a srácok meg kiírják, hogy milyen magasra nőttek. Izmozás, kutya, estleg póz egy jó kocsival, nyaralós fotó, fehér homok, tengerpart - bármi, ami egy első randi előtt megkapó lehet. Álarc, játszma, a cél az izgalom fenntartása.

Amikor először láttalak...

Persze nem vagyok férfi és el sem tudom igazán képzelni, hogy milyen lehet annak lenni. Bármennyire is próbálok empatikus lenni, valahogy mindig elakadok a folyamatban - talán itt szól közbe a biológia. 

Mégis, szinte biztos vagyok benne, hogy van egy csomó közös gondolat, érzés és aggodalom egy randi előtt a srácokban és a csajokban is (vagy nőkben és férfiakban, mert tudom, hogy valaki nőt keres, nem csajt...). Úgyhogy a képeken pózolás a valóságban is folytatódik: nagyon kevés olyan fiúval találkoztam, aki tényleg természetesnek hatott már az első alkalommal. Mintha tétje lenne egy ilyen találkozónak, verseny lenne és egy végeláthatatlan maratonfutás, ahol mindenképpen jól kell teljesíteni.

Pedig számomra az a logikus, hogy ha már az első randin ennyire feszülni kell, akkor semmi értelme nem lesz a következőnek meg az azutáninak. Ha nem tudja elengedni magát az ember az első pillanatban, akkor minek feszengünk még akár órákat, hogy utána mondjuk ki a bűvös mondatot: "Szerintem ne találkozzunk többet."

Ha pedig már így alakult...

Tegyük fel, van kémia, és nem is feszültünk bele a kelleténél jobban az első italba, limonádéba, vagy 5 km-es sétába. Összegabalyodtunk. Tetszik, jó, meg minden és alakulnak a dolgok. Aztán ott állunk, hogy fut a srác fejében a végtelenített program arról, hogy egy kvázi vadidegen lánynak, akivel először bújik össze, akkor is orgazmust kell okoznia, ha belehal. 

Pedig nem kell, de ilyenkor tökmindegy, mit mond neki az ember, helyette marad a kínoskodás, a kellemetlen érzés, hogy valami nem oké. És tényleg nem az, mert hahó, nem kommunikálunk. Pedig kérdezhetnél, mondhatnád, hogy mit szeretnél és én is adnék jelzéseket, de épp azzal vagy elfoglalva, hogy meg kell felelned és semmi mást nem látsz.

Úgyhogy már kezdem én is nagyon kínosan érezni magam, hallom, hogy a szívem a torkomban dobog, de már nem az izgalomtól, hanem azért, mert menekülnék a helyzetből. Tudom, hogy neked is rossz, meg nekem is az, és nem értem, hogy miért nem beszéljük meg inkább, miért csinálunk úgy, mintha ez így oké lenne.

Úgy érzem magam, mintha versenyben lennénk egy olyan számban, amire egyáltalán nem készültünk fel.

Miért kellene egy egyéjszakás kalandban 110%-ot nyújtani?

Azt gondolom, hogy az egyéjszakás és alkalmi kapcsolatokban egyáltalán nem kéne helyet kapnia a teljesítménykényszernek. Én személy szerint azt tanultam meg ezekből, hogy ha úgy állok hozzá, hogy nincs tétje, sokkal felszabadultabb lehetek és a szexről való gondolkodásomat, kommunikációmat is teljesen megváltoztatta ez a felfogás. Ehhez pedig elég volt egyetlen olyan éjszaka, amikor egy hasonló mentalitású sráccal összegabalyodtam. 

Ha pedig lehet ezt ilyen lazán is, akkor miért hisszük mégis azt, hogy bizonygatni kell, mennyire jók vagyunk az ágyban, mennyire tökéletesek vagyunk és mekkora örömöt okozunk majd a másiknak. Pláne egy olyan helyzetben, amikor az ismétlés lehetősége vagy egyáltalán nem merül fel, vagy csak véletlenszerűen fordul elő. Ha tartós lesz a dolog, akkor meg úgyis teljesen más síkra helyeződik a szexualitás és az intimitás fokozódásával egészen megváltozhat az élmény.

És ha tartós, akkor aztán pláne...

Persze nem csak alkalmi kapcsolatok léteznek (szerencsére). A teljesítménykényszer azonban akkor is adott, ha megvan a megfelelő érzelmi biztonság. Az intimitást megmérgező perfekcionizmus pedig olyan szépen tudja roncsolni a szexet, hogy öröm nézni. (Meg egyébként a kapcsolatokat is...)

Soha nem fogom elfelejteni azokat a bocsánatkéréseket, amiket az exeimtől kaptam egy-egy együttlét után azért, mert nekem nem volt orgazmusom. Mintha a szex egyetlen fokmérője ez lenne és semmi más élvezeti értéket nem tulajdoníthatnék neki. Pedig annyi más aspektusa, annyi más értéke van ennek. Arról nem is beszélve, hogy érzelmileg mennyire közel hozza az embereket - persze akkor, ha erre mindkét fél részéről van nyitottság és szándék. Ezek pedig olyan oldalai az együttlétnek, amelyeket az orgazmus sem pótolni, sem gátolni nem tud - tehát önmagukban is igazán jól tudnak esni.

Persze azzal, hogy most ide leírom, hogy nem kell feltétlenül orgazmust szerezni egy lánynak ahhoz, hogy jó legyen a szex, még nem oldottam meg a világ problémáját. Hiszen ez egyetlen vélemény és sokan bizonyára nem is tartják majd relevánsnak. Azt viszont szerintem könnyű belátni, hogy ez az orgazmusfókuszú, teljesítményre hangolt megközelítés semmiféle hozzáadott értéket nem képvisel.

Talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy mindenki megérdemelné azt hogy önfeledten élje meg a szexualitását - akár alkalmi, akár tartós kapcsolatban él vagy gondolkodik. De ehhez igen sok önismeretre van és lenne szükség, ami munka, ugyebár. Pózolni egy-két éjszaka erejéig pedig könnyebb, mint akár éveket dolgozni önmagunkon.

De miért?!

Miért, tényleg, komolyan érdekel, miért alakult úgy, hogy egy alkalmi vagy tartós kapcsolatban a szex ilyen teljesítményközpontú lett? Miért hisszük azt, hogy csak akkor jó az aktus, ha sikító női orgazmussal párosul és miért helyezzük ilyen kegyetlen nyomás alá azokat a férfiakat, akik amúgy már az első randira megfeszült igyekezettel érkeznek?

Egyáltalán, miért kell pózba vágni magunkat valaki olyan előtt, akit szeretnénk tényleg megismerni (most tökmindegy, hogy csak egy este erejéig vagyunk rá nyitottak, vagy egy életen át). Mi haszna egy ilyen képmutató kapcsolódásnak? Hogyan lesz ezek után ebből egy kiegyensúlyozott kapcsolat vagy milyen szájízzel válunk el másnap egymástól?

És mit akarunk elérni mindezzel? Vagy magával a teljesítményből született női orgazmussal, ami már nem is igazán jó, inkább csak kötelező kiegészítő elem, kellék, valami, amin túl kell esni és elkerülhetetlen. Pedig lehetne valami elképesztően katartikus élmény is - mindkét fél részére.

Azt hiszem, nincs szégyelnivaló abban, ha valaki online társkereső platformokat vesz igénybe a párkereséshez. Legyen szó alkalmi kapcsolatról vagy hosszabb távú elköteleződésről, a közösségi médiának és az internet hatásának köszönhetően a kínálat a netre költözött, mi pedig a telefonunkon lökdöshetjük a képeket balra és jobbra. Most pedig nem is az a kérdés, hogy ez jó vagy rossz, hanem inkább azt szeretném a középpontba állítani, hogy még mindig máshogy tekintünk egy tinderező srácra, mint egy csajra. Ez pedig már rég nem csak a hagyományos nemi szerepekről szól.

Meglepetés - nekünk szól

A Tinder egy kicsit tényleg mindig meglepetés. Néhány fotó és három sor szöveg alapján képtelenség eldönteni valakiről, hogy ő a nagy Ő, vagy legalább a legmegfelelőbb szombat esti randipartner. De aztán némi szóváltás után csak felméri az ember, hogy akar-e találkozni a másikkal, vagy sem. De még mindig meglepetés lesz az, hogy ki jelenik meg a borbár előtt, vagy a margitszigeti szökőkútnál. 

Ha pedig nem tetszik a csomag, sokan még mindig kényelmetlenül végigfeszengik a randit, ahelyett, hogy felnőtt ember módjára megfogalmaznák, hogy valami nem oké. Mert már megszoktuk, hogy nemet mondani nehéz, nem akarjuk megbántani a másikat, pedig szerintem sokkal sértőbb hazudni valakinek, akárcsak egy alkalmi randipartnernek is.

Az első randin nincsen szex

Khm.

Bizonyára sokan olvastátok a minap megjelent cikket, amelyben egy friss ismertséget koronázott meg egy úriember némi értéktárgy-eltulajdonítással. Nyilván az ilyen és ehhez hasonló sztorik is amellett szólnak, hogy az első találka ideális helyszíne nem a nő vagy a férfi lakása, hanem valami semleges helyszín, ahol kvázi kötetlenül lehet ismerkedni, egymásra hangolódni és puhatolózni a szándékokat illetően.

Azonban még ha a fenti gondolatmenet helyes is, miért olyan elvetemült ötlet az, ha a felek inkább mégiscsak a franciaágyban szeretnének elmélyülni egymásban és nem egy pohár fröccs mellett valami kiülős helyen egy zsúfolt, fülledt nyári éjszakán. Miért ne lehetne a szex miatt találkozni, a beszélgetést a prüdéria helyett pikáns utalásokkal fűszerezni és igen, arra kihegyezni a találkát, hogy a testiségben süljenek ki a felgyülemlett feszültségek és szikrák?

Hát persze, mert szex csak a harmadik randin lehet, és csókolózni is csak a másodikon szabad. Értem.

Miért, mi van, ha nem így megy?

Valószínűleg az történik ilyenkor, hogy nem megszokott sémák és panelek működnek, hanem bekapcsolnak az ösztönök és a vágyak. És hirtelen fontosabb lesz az, hogy megkívánja az ember a másikat, mint az, hogy mit illik és mit szabad. Ez pedig így leírva még súlytalanabb, mint kimondani, vagy megtenni, miközben egyszer-egyszer elragadtatni magunkat nem hinném, hogy bűnnek számítana. (Most nem a megcsalásokról és a félrekefélésekről beszélek, az más tészta.)

A probléma pedig nem is az ilyen alkalmakkal van. Hanem azzal, hogy ezt kinek szabad és kinek nem. Mert srácként skalpot gyűjteni a tinderen lenyűgöző, nőként szexet keresni egy társkeresőn meg ringyós. Hát ez van, legalább nem küldenek rögtön főzni a konyhába, amint belépek a lakásba.

Pedig a tét nélküli szexuális élmény, a teljesítménykényszerből kipiszkált puzzle egy nőnek ugyanolyan felszabadító élmény lehet, mint egy férfinak. Mert lehet, hogy pár hónap múlva már nem gondol majd arra az éjszakára, de nem is az az elvárása, hogy feleségül vegye a pasi, akivel aznap éjjel lefeküdt. De ha egy lány fekszik le életében 20 pasival, az ciki, ha egy srác csinálja ugyazezt, az menő. És ennek a társadalmi berögződésnek még neve is van: Női-férfi kettős mérce a szexualitásban - hát nem gyönyörű?

De mi a baj azzal, ha egy nő sokszor vagy sok pasival csinálta?

Hát, gondolom attól félnek, hogy elkopik a ceruzahegyezője, de tartok tőle, hogy nem ennyire egyszerű a dolog. Evolúciós szempontból eleve arra vagyunk programozva - ahogy az állatvilág sok más tagja is -, hogy a férfiak minél több nővel érintkezzenek, míg a nők egy férfiban leljék meg a biztonságot és mellette horgonyozzanak le. A faj fenntartása és az utódgondozás biztosítása legalábbis ezt a konzervativizmust kívánja meg. 

Mindez tökéletesen érthető lenne egy olyan világban, ahol még mindig mammutot kell vadászni és őrizni kell a tüzet a barlang előtt. Azonban ez a világ már rég eltűnt körülöttünk, helyette egy torz egyenrangúság felé tartunk, ahol látszatintézkedések és kvóták határozzák meg a tetteket, ahelyett, hogy a szemléletformálásba fektetnénk energiát.

Az olyan gondolatok megváltoztatásába, miszerint a mesterkulcs nyisson minden zárat, azonban a jó zárat ne nyissa senki más kulcsa. 

Hogy a "ribanc", a "kurva", a "ringyó" és a hasonló szitokszavak ne azért illessenek valakit, mert nyílt lapokkal ám alkalmi kapcsolatokra hajtva éli ki szexuális fantáziáit. (Az, hogy kikre kellene ezeket a szavakat használni, szintén nem ennek a blognak a tartalma, ám azt hiszem, senkire nem lenne muszáj.) Mert bizony a nőknek is vannak ilyen fantáziáik és elképzeléseik, pirulhatunk most akármennyire a képernyő mögött és lehetünk akármennyire is prűdek a témával kapcsolatban. 

Akkor most menjek és keféljem végig a tindert?

Nem biztos, hogy mindenkinek ez a legjobb. Azonban az biztos mindenkinek jó lenne, ha olyan emberek kódorognának és huzigálnák egymást jobbra-balra az online térben, akik képesek és hajlandók megfogalmazni az igényeiket. Akik nem félnek elmondani, hogy mit várnak, mit szeretnének kapni és mit adnak szívesen. Ezzel megnyitva egy csatornát arra, hogy új és fantasztikus élményeket szerezzenek - az érzelmeket néha a sarokba vágva, a hagyományos szerepektől eltávolodva, szabadon. Jó terep lenne ez a tér arra, hogy végre kicsit komolyabban gondolkozzunk az egyenlőségről.

A Pride hónapja van. Vagy ha úgy tetszik, a Büszkeségé, az Egyenlőségé, az LMBTQ közösségé és az Elfogadásé. Az a pár hét, amikor városszerte számtalan programot találhatunk, amely a szexuális irányultság szerint történő megkülönböztetéssel, annak felszámolásával, valamint az egyenlő jogokért folytatott harccal foglalkozik. Lehet futni, bringázni, festeni, táncolni, beszélgetni, vitatkozni, meginni egy finom limonádét vagy koktélt és persze felvonulni majd július hatodikán.

Nem vagyok érintett. Vagyis inkább úgy fogalmazok: nem vagyok érintett abban, hogy a szexuális beállítódásom miatt szekálnának. Nem bántottak még soha azért, mert csókolóztam az utcán a szerelmemmel, vagy mert megfogtam a Párom kezét. Nem fújoltak utánam, nem mondták rám, hogy mocskosbuzi és nem tagadtak ki a családomból sem. Mégis, ez a hónap, az, amit ezek a hetek képviselnek, elképesztően fontosak számomra. Mert büszke lipsi vagyok azzal kapcsolatban, hogy mindenki azt csinál a hálószobában, amit akar és az intimitásnak nem kell véget érnie az ajtóban. Ha szeretek valakit, vagy csak simán jól esik vele lenni, akkor megfoghatom a kezét az utcán, megcsókolhatom a parkban és táncolhatok vele egy szórakozóhelyen.

Mindig jön a "de"

"Otthon mindenki azt csinál, amit akar, de én ezt nem szeretném látni!" - számtalanszor hallottam már. És számtalanszor megkérdeztem már azt is, hogy miért zavar, hogy két ember, legyenek ők bármilyen biológiai vagy társadalmi neműek, az utcán kézenfogva sétál, csókolózik, a bulinegyedben néhány fröccs után a falnak dőlve ölelkezik, vagy csak pusztán szerelmes. Sokszor kaptam azt a választ, hogy homoszexuálisnak lenni természetellenes, egészségtelen, ez betegség, ami gyógyítható, meg, hogy az emberek nem erre lettek kitalálva. Szerintük ez a felállás nem életképes. Mégis, az evolúció oly sok éven át fenntartotta magának ezt a "zsákutcát". Márpedig az evolúció egy takarékos valami, egy olyan folyamat, amely nem tart fenn csak úgy felesleges, vagy "életképtelen" dolgokat. 

Ha nem evolúciós szemmel közelítem meg a dolgot, akkor pedig képtelen vagyok értelmezni azt az érvet, hogy "életképtelen felállás". Nem az. 

Az emberek érzelmei, gondolatai és sok esetben a tetteik sem racionális kimenetei a gondolkodásnak.

Intuitív, benyomásokra hagyatkozó döntési folyamatainkkal pedig ne is próbáljuk már meg meggyőzni egymást arról, hogy szeretni bizonyos személyeket lehet és kell, másokat pedig nem szabad és nem megengedett.

Arról nem is beszélve, hogy ezek az irracionális döntések és sokszor megmagyarázhatatlan érzelmek nem tudatosan alakulnak ki, nem irányíthatók és mégis, a világ nem állt le. Sőt, folyamatosan fejlődünk, az emberiség csodálatos dolgokat valósított már meg! 

Miért bántja az embereket az, hogy látják a szerelmet, látják azt, ahogy két ember őszintén szereti egymást?

A legkézenfekvőbb magyarázat az lenne erre, hogy azért nem bírják elviselni, mert ők maguk hiányt szenvednek ebben az érzelemben, illetve őszinteségben is. Nekik nem adatott meg az a alehetőség, hogy a szeretetüket, a tiszteletüket vagy a vonzalmukat ilyen összhanggal és önfeledt módon fejezzék ki. Tehát, ha nagyon pragmatikus szeretnék lenni, kimondottan sajnálom azokat az embereket, akik miatt kordonokkal kellett éveken át elválasztani a Budapesten vonuló tömeget a város érhálózatáról. Sajnálom azokat, akik rongálnak, dobálóznak, köpködnek, verekednek és mindenféle illetlenséget kiabálnak egy olyan párra, amelynek tagjai nem a klasszikus, bevált és általa ismert felállást követik.

Ők azok az emberek, akik szerint ennek nincs helye az utcán, nincs helye sehol, nincs létjogosultsága és szeretni csak úgy és azt szabad, amit ők is elfogadnak. 

Tök normális, hogy az emberek félnek az ismeretlentől. De ez a pár hét pont arról szól, hogy lehetőséget teremtsen egy új közösség, egy csomó új arc megismerésére. Hogy ne félelmetes legyen, hanem izgalmas újdonság és ennek igen, a felvonulás is része. Persze hangos, sokan vannak, tömeg van, színes zászlókkal, transzparensekkel vonulnak emberek az utcán. De ugyanez van akkor is, amikor a Békemeneten trappolnak az emberek, vagy amikor a Kétfarkúak szerveznek ellen-békemenetet. Persze akkor is van sivalkodás, de azért, mert nekem mondjuk nem tetszik a Békemenet, nem megyek le az Andrássyra vinnyogni, hogy "jajjhagyjukmár".

Nem kell szeretni az LMBTQ közösség minden tagját, de ha már értékelni kell egy-egy személyt, akkor igyekezzünk a klasszikus kvalitások mentén tenni. Persze kis Hazánkban a szokásos kvalitások mentén történő értékelés azt jelenti, hogy valami negatívat mindenképp keresünk az illetőben, de akkor esetleg próbáljunk meg egy egészen új mindsettel gondolkodni a kérdésen. Például gondoljunk bele, hogy mi mit szeretnénk, mit értékeljenek bennünk. A narancsbőrt a combunkon? A tetoválásainkat? A hajunk tövén a lenövést? A fogkövet? Vagy inkább azt, hogy szeretettel neveljük a gyermekeinket? Hogy lediplomáztunk? Hogy az USA-ba visszük nyaralni a családot? Vagy van egy cuki kutyánk?

Hiszek abban, hogy az, ahogyan reflektálunk a körülöttünk lévő emberekre rengeteg saját belső, akár implicit, tudatosan meg nem fogalmazható érzelmet tükröz. Így érdemes időről időre önvizsgálatot tartanunk azokkal a helyzetekkel kapcsolatban, amelyekben kényelmetlenül érezzük magunkat, illetve az olyan interakciók során, amikor a másik személyben csupa negatívumot figyeltünk meg. Célszerű lenne arra is törekednünk, hogy ha már bal lábbal keltünk fel, ne másokon vezessük le a felgyülemlett feszültséget és a mentális egészségünkre is áldozzunk napi pár percet - az utálkozás nem része ennek a tréningnek.

Na jó, de én heteró vagyok, minek tépem a szám?

Egyrészt néhány számomra fontos személy miatt, másrészt magamért. Azért, mert olyan világban szeretnék élni, ahol nem szégyen másmilyennek lenni, mint a többség. Ahol nem gáz vállalni önmagunkat és ahol az a természetes, hogy tiszteljük egymás emberi minőségét egészen addig, amíg nem ad okot az illető annak ellenkezőjére. Olyan világról álmodom, ahol büszkék lehetünk az érdemeinkre, büszkék lehetünk az érzéseinkre és megmutathatjuk magunkat mindenféle sztaniol és cukormáz nélkül is. Ahol nem kell ki nem mondott érzésekkel ülni egy kórházi folyosón betegen és ahol nem szorongásban oldjuk fel azt, ha valamiről mást gondolunk, mint az osztálytársaink vagy a kollégáink. Olyan világban szeretnék élni, ahol a Pride hónapja nem a kisebbség programja, hanem nyitottsággal, érdeklődéssel fordulunk egy-egy buli vagy esemény felé és az év többi hónapjában sem feledkezünk meg arról, hogy a szerelem mindenkié.

A napokban igen nagy médiavisszhangot kapott a 17 éves holland lány, Noa Pothoven esete. Az anorexiában és súlyos depresszióban szenvedő tinédzser végül a kényszerkezelésének leállításával érte el, hogy meghalhasson, miután évek óta képtelen volt feldolgozni az őt ért súlyos traumákat.

Hollandiában - ahol egyébként elérhető az eutanázia, is ritka - hogy valaki pszichés betegség miatt vessen véget orvosok által asszisztált módon az életének. Ne is vessük ezt most össze az öngyilkossággal, hiszen utóbbi esetén tűzzel-vassal küzdünk azért, hogy az elkövető (vagy az akciót megkísérlő) személy mégis életben maradjon. Vajon helyes-e hogy így teszünk? Vajon miért érezzük magunkat felhatalmazva arra, hogy mentőt hívjunk az öngyilkossággal fenyegetőző barátunkra, vagy kórházban kezeltessük a szuicid szándékait vállaló családtagunkat?

Az élet védelmében

Az élet ebben a világban - papíron - mindennél fontosabb. Az abortusszal kapcsolatban világszerte radikális szabályozásokkal igyekszünk kifejezni a véleményünket, miszerint az élet érték és mindenkinek joga van hozzá. Még egy apró sejtcsomónak is. Ugyanígy, az öngyilkosnak, a végstádiumos rákosnak vagy az alkoholistának.

Tehát sejtcsomók vagyunk mind, akiknek egyetlen egy joga van, de az mindennél fontosabb: élhetünk. 

Az öngyilkosság azonban (és most természetesen nem a magzatokról beszélek, hiszen ők hogyan is lehetnének öngyilkosok) tabu. Öngyilkosnak lenni nem fair, az öngyilkost vádoljuk gyávasággal, meneküléssel, miközben ha belegondolunk, a saját életünk kioltása - már gondolati síkon is - elképesztő bátorságot kíván. Visszafordulni pedig mégnagyobbat. Élni a tudattal, hogy egyszer már majdnem feladtuk az életet, felbecsülhetetlen erő lehet, ha fel tudjuk dolgozni és tovább tudunk lépni. Mert ahol egyszer már voltunk, oda vissza is lehet találni és bizony az igazi erő talán tényleg ahhoz kell, hogy a problémákat soha több ne a pirulákban oldjuk fel.

Mégis, ha az élet mindennél fontosabb, miért feledkezünk meg arról, hogy az élet nem csak lélegzés. Hogy nem elég a levegő, a víz meg az étel, hanem emberként ennél sokkal több szükségletünk van: célok, álmok, társas kapcsolatok, énkép, megbecsülés... és sorolhatnám (de Maslow sokkal okosabban leírja). Ha valaki nem jut ételhez, nyilvánvalóan szenved, de vajon azt miért nem értjük meg készségesen, hogy ha valaki nem jut hozzá a pszichés szükségleteihez, akkor hasonló fájdalmakat él át, ráadásul végtelenített filmen?

Az életet tehát, nincs mit tagadnom, védenünk kell. Tényleg. Küzdenünk kell azért, hogy ne dobják el maguktól az emberek tömegesen - de nem az a megoldás, hogy életben tartunk mindenkit bármi áron. 

Amikor élni nehezebb

Mindekinek vannak krízisek az életében. Természetesen most puffogtathatnék univerzális közhelyeket a megoldásukra vonatkozóan, azonban ettől inkább eltekintek. Semmi értelme nincs ugyanis a mindenkire érvényes általános igazságok szórásának, mert nem tudunk egyformán viselkedni ezekben a helyzetekben. Van, akinek a legnagyobb baja a párja elvesztése, más pedig lakás nélkül marad. Az egzisztenciális krízisek azonban mégsem állíthatók skálára, mert nem ugyanazt éljük át mindannyian, amikor elveszítjük a munkánkat. Nem mindegy ugyanis, hogy karrieristák vagyunk, vagy a meló csak egy szükséges rossz a mindennapokban.

Az erőszak, bár nehéz lenne ezt most jól kifejteni, valami hasonló skálát jelenthet. Más megélés társul az áldozatok traumájához akkor, ha a támogató légkör a krízis minden pillanatában rendelkezésre áll és máshogy éli meg az ember akkor is, ha nincs érzelmi támasz - mert mondjuk a szégyen sokkal erősebb a közlési vágynál. Az így betokozott traumák pedig csak egyre duzzadnak, akár addig, mint Noa esetében, hogy nem volt elég a többéves terápia, a könyvírás és a családi támogatás: végül mégis a másvilágon talált vígaszt ez a fiatal lány.

Az esete pedig, ha nem is precedens, mégis nagyon fontos dolgokra hívja fel a figyelmet. Több szempontból is:

1. Az ellátórendszer hiányosságaira - igen, a boldog nyugaton
2. A kríziskommunikációra a személyes traumák esetén
3. A kamaszkori pszichés betegségekre és azok kimenetére

Még Hollandiában sem tökéletes minden, pedig innen keletről szeretjük ezt gondolni néha. A szülők elmondása szerint és Noa beszámolói alapján pedig egészen jól betekinthetünk ebbe. A pszichés problémák kezelésével kapcsolatban egyébként világszerte vannak problémák, bár személyes tapasztalataim szerint itt, Magyarországon az ellátórendszer közel sem annyira rossz, mint várnánk. Mert tényleg vannak irtó jó szakemberek és van elérhető ellátás is - a gond az együttműködéssel van, de az már nem csak a rendszeren múlik.

Noa esetét inkább az árnyalja, hogy kamaszként nem jutott hozzá a megfelelő segítséghez és ide-oda küldözgették. Mert bizony az AN és a depresszió önmagában is lehet halálos, együtt azonban életveszélyes állapotot jelent és sok esetben a lelki faktorral csak akkor foglalkoznak, ha a beteg már megfelelő testi állapotban van. 

A krízishelyzetben biztosított kommunikációs lehetőségek amúgy is szűkösek, de egy kamasznál talán még nehezebb megfelelő hátteret nyújtani. A kamaszok eleve krízisben vannak: önmagával sincs jóban egy tizenéves, de ha molesztálják, megerőszakolják, vagy akár csak verbális abúzusban részesül, az önképe teljesen betorzulhat. A kamasz lelke olyan, mint egy puha gyurma: elképesztően erős háttérre van szükség ahhoz, hogy ne deformálódjon kórosan. Persze kevés fiatal mondhatja el magáról, hogy gyakorlatilag zökkenőmentes kamaszkora volt és talán nem is ez a cél. Erikson szerint ugyanis újra át kell élnünk konfliktusainkat ebben a korban, hogy immár majdnem felnőtt fejjel definiálhassuk magunkat ezen helyzetek alapján. Tehát a konfrontációra szükség van a környezetünkkel és önmagunkkal szemben is.

De a trauma más. A traumáról kell tudni (kéne tudni) beszélni. Erre Magyarországon egyébként a non-profit szféra kíván megoldást nyújtani (Hintalovon Alapítvány, Kék-Vonal), szó sincs arról, hogy az iskolában elérhető ellátás vagy a területileg illetékes rendelők lennének elérhetők az érintettek számára. A kamaszok tehát gyakorlatilag védtelenek és igen, kamaszként amúgy is nehezebb élni. Erre pedig a traumák csak olajat öntenek.

Az abúzus, a trauma, a világba vetett hit csorbulása pedig akár öngyilkosságig vezetheti az amúgy is bizonytalan önképpel rendelkező tizenéveseket. Ők azok, akik a meg nem értett problémáikra megkapják a Coelho idézeteket és azt, hogy ne legyél már olyan búval baszott! Aztán jön a gyógyszer, a penge, vagy éppenséggel az étkezési zavar, az anorexia. A döntés pedig, hogy azt akarom, hogy legyen vége, nem is áll olyan távol egy összezavarodott lélektől sajnos. Mert egy feldolgozhatatlannak vélt traumával élni nehezebb, mint megbirkózni a halál gondolatával.

Ki döntsön akkor?

Nyilván, felvetődik a kérdés, hogy hogyan engedhetjük meg egy ilyen bizonytalan kamasznak azt, hogy véget vessen az életének. Hiszen ő még annyi mindent nem ért és annyi mindent nem tud! Hiszek abban azonban, hogy mindannyian - a magunk szintjén - kompetensek vagyunk a saját magunkkal kapcsolatos döntésekben. Ez egy hároméves gyermeknél jelentheti az öltözéket, egy kamasznál pedig igen, akár az élet elengedését is. Durva kontraszt, de a korban, amikor el kell dönteniük, hogy mik lesznek, ha nagyok lesznek, van, aki nem lát mást, csak a véget, mint kiutat a szenvedésből.

Az önkezű halál azonban elérhetetlen olyankor, amikor az ember orvosi megfigyelés alatt áll vagy egy pszichiátrián kényszerzubbonyozzák - mert az életet mindenáron védeni kell. Noa elérte, hogy távozhasson, megannyi kérdőjelet maga után hagyva, ezek közöl azonban talán mégis az a legfontosabb, hogy ki dönthet arról, hogy meghalhatunk-e?

Most persze nem arról van szó, hogy "nem sikerült az anatómiavizsgám, meg akarok halni", hanem arról, amikor tényleg nem látunk más kiutat a krízisből.

Egyáltalán, létezik megoldás egy ilyen problémára? Van jó döntés ilyenkor?

Mi lehet, hogy azt látjuk, hogy ez a lány feldolgozta volna, meg tudta volna csinálni és jobban lett volna később. Azonban ő ezt három év intenzív szenvedés után nem látta. Van, akinek három évig sem tartott volna az ereje és olyan is, aki harmincig is elélt volna, titkolva a traumáját. Noa esete rávilágít arra, hogy egymás döntéseit nem kéne felülbírálnunk, inkább új érvekkel, nézőpontokkal és persze megértéssel támogatnunk. Még akkor is, ha k. nehéz lehet elengedni egy gyermek kezét.

Mert az élet a miénk és ideje lenne végre felelősséget is vállalnunk a sajátunkért, miközben hagyjuk, hogy mások is felelősek legyenek a sajátjukért.

Hallottál már a pontosvesszőről? 

A pontosvessző egy szimbólum, azoké, akik egyszer már megpróbálták elvetni maguktól az életet, de mégis maradtak és küzdöttek, vagy küzdenek tovább. A pontosveszső egy lezárás - a levegővétel helye. Örülök, hogy én is csak levegőt vettem. 

Ha úgy érzed, hogy kilátástalan helyzetben vagy, az öngyilkosságot fontolgatod és szeretnél segítséget kérni, keresd bizalommal a Péterfy Kórház Krízis Intervenciós Osztályát. Segítséget kérni nem szégyen, kérlek, vállalj felelősséget a döntésedért, vállald, hogy átgondolod, hogy megfontolod és adj magadnak egy esélyt. Hogy rajtad is ott legyen a pontosvessző és te is kiállj azokért, akik megpróbálták, de kaptak még egy falatnyi esélyt.

Nehéznek tűnik szavakba önteni azt a dühöt és csalódottságot, amit a mások nyomorán nyerészkedő vállalkozásokkal kapcsolatban érzek, most mégis megpróbálom. Tegnap egy olyan előadást volt “szerencsém” meghallgatni ugyanis, ami messze meghaladta a tűrőképességemet, így komolyan le kellett nyugtatnom magam, hogy ne pattanjak fel az első öt perc után.

Nem másról volt szó, mint a fogyás teljesítményalapú megközelítéséről.

Álljunk is meg rögtön egy kicsit, emésztgessük ezt a fogalmat! Hiszen olyan sokrétű, olyan tudományos, olyan összetett, olyan professönel. Kábé, mint a Zepterlábas, a százhatvanezres ágymelegítő, a rákgyógyító masszázsszék vagy a csodalekvár.

De persze túlzás lenne a fentiek mindegyikét ledegradálni a haszontalan szintre, csak éppenséggel olyan betegségek kapcsán is rátukmálják az elesettekre, amelyeket egyáltalán nem képes kezelni az adott eszköz. (A programozott vizet pedig már majdnem elfelejtettem, pedig az a “kedvencem”.)

Na, ha ez a fenti eszmefuttatás nagyjából érthető, akkor szerintem egyértelművé vált az is, hogy mi a baj a teljesítményalapú megközelítéssel a fogyásban. Hiszen maga a teljesítmény és a teljesítményt vizsgáló pszichológia hasznos fogalom és tudomány, azonban kicsit nehezen összeegyeztethető a fogyással. De tudjátok mit, erre még azt is mondanám, hogy elengedem, ha nem kaptam volna egy bő negyven perces betekintést abba, hogy miről is szól ez a diétás program.

Kezdjük azzal, hogy ez egy egyetemi előadás volt, amelyen szerintem a legkevésbé sincs helye egy diétás program népszerűsítésének. Se pszichológia szakos egyetemisták körében se máshol. Ha meg akarok venni valamit, akkor Y, illetve Z generációsként magam tájékozódom a lehetőségeimről és nagyjából pont leszarom azt, hogy egy önjelölt szakértő megpróbálja rám tukmálni a termékét vagy szolgáltatását. De ha csak ez lenne a baj ezzel az egésszel…! Az alábbiakban igyekeztem összegyűjteni a legfontosabb állításokat, amelyeket képtelen vagyok befogadni és minden eddigi tapasztalatom és tanulmányaim is abba az irányba mutatnak, hogy nem is szabad.

“A fogyás akarat kérdése.”

Kedves nőtársaim, ugye milyen ismerős? Ez csak akarat kérdése, ha eldöntöd, hogy le akarsz fogyni, akkor le is tudsz fogyni. Le van fosva, hogy milyen következményekkel, de menni fog. Nem baj, ha nem tudod magad elképzelni húsz kilóval vékonyabban, nem számít, ha nincs semmi egyéb célod, mint soványnak lenni. (BTW, miért nem elég cél soványnak lenni? *feel the irony, pls)

Szóval akarnunk kell, és lefogyunk. Mert az agy már csak ilyen okos szerv: dönt és irányít. Ennyi az egész. Ha pedig nincs elég akaraterőd hozzá, akkor gyenge szar vagy, de lehet, hogy csak motiválatlan. Semmi baj: többtízezer forintért megmotiválnak egy ilyen fantasztikus diétás program keretében, ellátnak mindenféle jó tanáccsal és negyed év múlva ugyanilyen boldogtalan leszel, csak legalább sovány is. (Meg csóró, de az mindegy.)

“A túlsúly rontja a kognitív funkciókat, fogyással ezek is javíthatók.”

Való igaz, hogy egy 2018-as kutatás alátámasztja a kognitív képességek romlása és a hasi zsír mennyiségének kapcsolatát. A vizsgálat az időskori kognitív hanyatlásra gyakorolt hatást vizsgálta és arról nem találtam eredményeket, hogy ha egy kilencven éves túlsúlyos demens néni lefogyna, hirtelen visszanyerné húszéves elméjét.

Egyébként meg közel nyolcvan kilósan megszereztem három diplomát, egy nyelvvizsgát, és plusz tíz kilóval a testemen még a félájronmen-t is teljesítettem. Félelmetes belegondolni, hogy a most hetven kilós, nyilvánvalóan nem sovány testemről húsz kilót ledobva már az MIT doktori címéért küzdenék és csupán a lábujjaim használatával raknám ki a Rubik-kockát. (Kösz, nem!)

“Az ideális testsúly”

Ez a kedvencem. Az ideális testsúly valami tökéletesen megfoghatatlan fogalom, viszont remekül hangzik. Egy diétaprogram számára pedig kötelező a használata! Majd jól megbeszéljük, hogy mi az ideális súlyod, hány kiló voltál tizenévesen. Csak akarnod kell és újra a kamasz testedben létezel tovább, lehet, hogy még pattanásokat is intézünk neked.

Amúgy erre az előadás végén rá is kérdeztem, mert mindig a mágikus hetven kilóról ötvenre fogyás volt a példa, de azt nem tudtuk meg, hogy ehhez milyen testmagasság párosul. Amikor felhoztam a BMI-t, természetesen meg lettem mosolyogva, de továbbra sem tudtam meg, hogy milyen magassághoz passzol igazán az ötven kiló.

Ebből pedig csak egyetlen dologra tudok következtetni: arra, hogy minden testmagassághoz. Vagyis feleim, itt az idő, hogy agyunkat hadrendbe állítsuk és kerül, amibe kerül, kevesebb zabálással elérjük az IDEÁLIS testsúlyunkat. (Mondjuk nekem szerintem 50 kilósan leállna a hormonrendszerem, de nyilván nem hiányoznának minden hónapban a kínzó hasgörcsök. WIN-WIN)

“Kilókban mérhető cél és változás”

Tehát továbbra sem számít, hogy jól érzed magad vagy sem. Csak az, hogy rádjön a 34-es szoknya, meg a gyerekosztályos farmer. Boldog vagy, de csak addig, amíg a címkéket bámulod a ruhán, mert valljuk be, az emberi kapcsolatok, a természet közelsége, egy jó kutyasétáltatás, vagy a kedvenc hobbink sokkal több boldogságot ad, mint az, hogy 34-es vagy 36-os nadrágot hordunk. De neked már minden reggel van minek örülni: igaz, néhány év után már te is betegesnek fogod tartani, hogy még mindig az a legnagyobb öröm az életben, hogy lefogytál. Mert ha semmi más nem változott, akkor bizony nagyon kevés lesz a mínuszhúsz kiló egy idő után.

Ehhez szorosan kapcsolódik egy másik állítás is, mégpedig az, hogy “a túlsúly a párkapcsolatok terén is megnehezíti a dolgunkat”. Most ez kicsit szarul fog hangzani, de kilencven kilósan ugyanolyan vad ajánlatokat kaptam, mint most hetven kilósan. És köszönöm, sem akkor, sem most nem vágytam ilyen jellegű partnerkapcsolatra. Ha pedig egy férfit csak az tart vissza attól, hogy megszólítson, hogy húsz kilóval több vagyok, mint ötven… Hát, vele szerintem ötven kilósan sem tudnék olyan jókat beszélgetni, mint azzal a hímegyeddel, akivel most is remekül megértjük egymást.

Persze ezt a gondolatot nehéz lenne általánosítani. Nyilván van az a túlsúly, ami már valóban taszító lehet mások számára. De az előadás végén erre is rákérdeztünk és a programot többnyire 10-20 kiló ledobásához ajánlják. Tehát nem arról van szó, hogy valaki szétfolyósan kövér, hanem arról, hogy kicsit párnásabb. Ami szerintem nagy különbség. Itt szeretném azonban leszögezni, hogy szerintem sem egészséges a túlsúly, de a testünk és a közérzetünk összhangja sokkal fontosabb, mint az, hogy mit mutat a mérleg. Ha pedig valaki szerint a boldogtalanság fő okat az a plusz húsz kiló, akkor ott valószínűleg nagyobb baj van, mint az elhízás és nem biztos, hogy testi okokat kell keresni…

“Csak kevesebbet kell enni”

És a programban bár van személyi edző, a túlsúllyal rendelkező klienseknek nem ajánlanak fel mozgásokat, csak akkor, ha már fogytak valamennyit. Nyilván nem jó ötlet plusz húsz kilóval maratont futni (én már csak tudom), de annyi más mozgásfajta van, ami segíthet a zsírégetésben és a jobb közérzet megteremtésében! Ráadásul a sport segít az akaraterő pallérozásában, hozzájárulhat a diéta sikerességéhez is.

De nem. Itt kevesebbet kell enni és kész. És aki a boltban az alsó polcról vesz “édesipari hulladékot” az szégyellje magát, mert tízszer annyiért vehetne valódi csokoládét is. S bár ebben a mondatban sok-sok igazság van, ha belegondolunk a magyar lakosság jelentős részét érintő anyagi válságba, máris nem lesz olyan egyértelmű a tudatos választás.

//Arra az állításra, miszerint a fehérjék emésztése önmagában fogyaszt, reagálni sem szeretnék.//

Szóval egyél kevesebbet és fogyni fogsz. Tulajdonképpen ennyi, de ezt én most itt ingyen megosztom veletek, ezért ne fizessetek ki többszázezer forintot, légyszi.

Végül egy olyan állítást szeretnék fókuszba helyezni, amely az előadás egészét és még a kérdés-szekciót is maga alá temette:

“A médiamunkások felelőssége, hogy a kövérséget akarják elfogadtatni az emberekkel.” - nem szó szerint idézem, de igyekeztem hű maradni az eredeti állításhoz.

Szerintem pont az ellenkezője zajlik: a globalizált reklámpiac a sovány, kimondottan vékony nőket fetisizálja, sőt, mára sok férfi modell is kimondottan alultáplált hatást kelt. Az össze nem érő combok, a vékony karok és lapos has kultusza pedig milliók életét keseríti meg világszerte. Ugyanis lehet, hogy egy egyén jól reagál ezekre és nem sanyargatja magát a kívánt alak eléréséért, de a világ lakosságának egy része nagyon komoly testkép-zavarokkal küzd emiatt. A program ugyan nem kínál számukra helyet, de vajon tényleg felismerik az anorexiás lányt? Az első személyes beszélgetésből hogy derül ki az, hogy valaki tényleg a közérzetéért szeretne lefogyni, vagy azért, mert beteg? Olyan elképesztően veszélyesnek érzem ezt a koncepciót, hogy nem tudom szavakba önteni.

A médiának kétségtelenül nagy felelőssége van abban, hogy 2019-ben eljutottunk oda, hogy bizonyos szakmákban, helyeken és fórumokon számít az, hogy ki hány kiló. Azt ugyanakkor túlzásnak gondolom, hogy ugyanez a médiabirodalom arra buzdítaná az embereket, hogy fogadják el a túlsúlyukat és éljenek hájasan. Mert nyilván fontos az önelfogadás, de az életmódváltás része az is, hogy elfogadom a testem, akár a kis zsírpárnácskáimat is, és saját belátásom szerint döntök arról, hogy megválok-e tőlük. Ha ez akadályoz a mindennapokban, zavar, kényelmetlen, esetleg nem érzem magam jól a bőrömben, akkor érdemes lesz változtatnom. Azonban ha tökéletesen boldog vagyok öt kilónyi plusszal a combomon és a seggemen, akkor miért sanyargassam magam? Ez pedig nem egyenlő azzal, hogy imádjuk a kövérséget. Hozzáteszem, szerintem a húsz kiló súlyfelesleg még messze nem az a mértékű kövérség, amit azonnal orvosolni kell. Nyilván célszerű tenni a leadásáért, meg dolgozni a testösszetételen, de nem biztos, hogy az a plusz húsz kiló egy diéta miatt távozik majd arról a testről.

Mert a lelki okokról egy árva szó nem esett az előadásban, csak a legvégén. Vagyis de, volt róla szó, egy válással végződő házasságban élő hölgy kapcsán, aki azután adta le a súlyfeleslegét, miután szétköltöztek a férjével. Mégis túl torz és túlságosan a fizikai megjelenésre fókuszáló ez a kép számomra.

Persze sokat elárul az egészről az, hogy néhány egyszerű, kritikus kérdés mosolygásra és ellenséges szkepticizmusra sarkallta az előadót. Arra ugyanis nem voltak kész válaszok, hogy mi van azzal a nem is elhanyagolható embertömeggel, aki lelki okok miatt eszik/hízik és mi van azokkal, akik nem férnek hozzá egy ilyen drága és sznob programhoz. Mert ennek a luxidiétának bizony borsos ára van, szerencsére.

Azért szerencsére, mert bízom benne, hogy így minél kevesebb embert tudnak behülyíteni a programmal. Maga a szemlélet nyomokban igazságokat és nagyon is hasznos gondolatokat tartalmaz, de szerencsére napjainkban a fogyással kapcsolatos tanulmányok és vélekedések meghaladták már ezt a leegyszerűsítő és demagóg stílust. Tehát ezek a magvas gondolatok hozzáférhetőek bárki számára, kevesebb pénzért és kevesebb bullshit mellett is.

Az pedig, hogy az előadó szerint hülyeségeket kérdeztünk engem csak megerősít abban, hogy mennyire fontos kiállnunk a toleráns, empatikus és etikus nézeteink mellett. Hogy küzdeni kell azért, hogy a pszichológusi szakma ne ilyen ripacsokból duzzadjon nagyra. Hogy a női önbizalomedzők és diétanácik helyett olyan valóban szakértő személyeket hallgathassunk meg, akik nemcsak azt látják meg, ami belefér az elképzeléseikbe, hanem nyitottak másokra is.

Ez pedig kicsit széllel szemben hugyozás, de abban eddig is jó voltam, ezután sem leszek finnyás. :)

képek forrása: canva

A diétaprogram nevét és az azt népszerűsítő személyt pedig azért nem kívánom megnevezni, mert sajnos nincs egyedül és rengeteg hasonló biznisz fut világ- és Magyarországszerte. Igazából ez csak egy kiragadott példa így, tehát jobb, ha marad a névtelenség.

Megvolt a tárgyfelvétel, sőt, hamarosan jön az első nap az egyetemen. Nyilván van bennem néhány kérdőjel, meg némi izgalom, de leginkább az a félelmem, hogy kedden véletlenül a munkahelyemre és nem az egyetemre megyek majd be. Na jó, most, hogy ezt leírtam, már tuti nem történik meg... ugye?

Szóval felvettem a tárgyakat, örülök is neki nagyon, úgyhogy ideje volt áttekinteni, miből milyen számonkérésre kell számítanom a félév során.

KOLLOKVIUM

A bűvös szó majd' minden tárgynál. Mondom remek. Összeszen nyolc. Nyolc vizsga, én meg ugye egyáltalán nem szoktam hozzá ehhez. A BME-n egy-egy félévben négy, esetleg öt vizsgám volt, egyetlen egyszer volt nyolc, de akkor is volt pár olyan, amin kb. csak fizikailag kellett jelen lennem. Itt viszont nem erre számítok, hanem arra, hogy teljes valómat kívánja majd egy-egy számonkérés.

Nézegetem a nyolcszáz oldalas könyveimet és rádöbbenek, életemben nem olvastam még összesen annyit, mint amennyit a következő 14-20 hétben fogok. Hát, challenge accepted. Mellette nyilván egy csomó egyéb teendő, beadandó statisztikábó, meg a kiegészítő ajánlott irodalom, nem fogok tehát unatkozni.

A vizsgaidőszak meg tuti nem lesz olyan "lájtos", mint amit megszoktam, de legalább hamar kiderül (14-20 hét múlva), hogy mennyire megy ez az egész nekem. Még mindig úgy vagyok vele, hogy ha az első félévben kiderül az alkalmatlanságom, legalább nem kell milliókat költenem a további években :D

Most pedig ünnepélyesen fogadom, hogy év közben is tanulni fogok. Nem úgy, mint eddig bármikor, hanem most tényleg. Muszáj. Máshogy nem megy. És bár megígértem, hogy nem fogok félni az első vizsgáktól, máris azt érzem, hogy de, lesz itt para, sőt már van is... De talán ez még teljesen egészséges :)

Igeeeen! Túléltem a tárgyfelvételt. Egy laza két és fél órás szeánszot ültem meg a gépem előtt. Az évek, meg a rutin ugyan segített abban, hogy ne dobjam ki a gépet az ablakon a 150. sikertelen próbálkozás után, de így sem volt egyszerű. Furcsa volt újra ugyanazokkal a problémákkal szembenézni, mint korábban, évekkel ezelőtt.

Persze hiába gondolom, hogy az első nehézségen túl már minden könnyebb lesz, azért nem lehet hátradőlni. Elég zsúfolt időszaknak nézek elébe. Viszont, amit igazán fontosnak tartok megemlíteni az az, hogy tök segítőkész évfolyamtársakkal kerültem egy kupacba. Ez pedig igen nagy szerencse, ha az ember nem akar már az első pár tárggyal meghasalni. Hiszen van itt mindenféle jó tanács, a facebook csoport dugig van pakolva jegyzetekkel és gyakorlatilag bármilyen kérdésre, bármilyen napszakban max. egy órán belül érkezik valamilyen válasz. Néha ez csak pár biztató szó, de többnyire hasznos információk.

Ennek ellenére megeröltető kicsit az is, hogy az évfolyam egy része közel 10 évvel fiatalabb nálam. Szinte mindenki most szaladt el a gimiből, egyenesen az egyetemre. És annyira más, kvázi kívülállóként szemlélni őket! Látni, hogy mennyire furcsa lehet nekik ebbe az új közegbe csöppenni, ami nekem már szinte teljesen természetes. Nekem nem új a gyűjtőszámla fogalma és nem lepődtem meg azon sem, hogy a neptun nem engedett be órákon át. Akinek viszont ezek a dolgok újak, könnyen vadidegennek érzi a helyzetet.

Kicsit visszaemlékszem arra, hogy milyen volt nekem az első. De igazából annyira távolinak tűnik, hogy nehéz elhinni, hogy valaha én is voltam olyan fogalmatlan, mint itt néhányan. Mert be kell valljam, vannak páran, akik későn ébrednek és korán alszanak, így sok infóról lemaradnak, aztán kétségbeesetten pötyögik a kérdéseiket a már említett FB csoportba. Persze, pszichológusnak tanulunk, türelmet gyakorlunk. De akkoris. Tényleg ilyen nehéz elkezdeni?

És igen, nehéz. Mert szokatlan, mert új és mindenki máshogy vág bele. Van, aki nem néz utána és van, aki helyett megoldják. És persze olyan is akad, aki maga oldja meg, felnőtt ember módjára. Nemcsak a tárgyfelvételt, hanem a bejárást, a tanárválasztást, a jegyzeteket és mindent. De egyik sem jó szerintem. Kell a szupport, kell a közösködés. Kell, hogy ismerj valakit, hogy ne vadidegenek közé úlj be minden héten. Hogy mindig legyen valaki, aki tud rólad pár szót és te is tudod a nevét. 

Amúgy szerintem igazából ez a legnehezebb lépés. Megismerkedni az első pár emberrel és ez még egy nyitott személyiségnek is nehéz. De túl vagyok rajta :) Úgyhogy jöhet a többi nehézség!

Múlt héten tipikus egyetem-parákat próbáltam előszedni, viszont van egy frázis, ami az egyetemen messze túlmutat és rengetegszer szorongatja az ember torkát. „Biztos, hogy nekem való ez az egész?” – és vonatkozhat egyetemre, munkahelyre, edzőteremre, párkapcsolatra, gyermekvállalásra, jogosítványszerzésre vagy akár a bevásárlásra.

Egyszer, egy kedves ismerősöm mondta azt, hogy csak olyat kapunk az élettől, amit elbírunk és meg tudunk küzdeni vele. Nos, én nem is ebben hiszek, inkább csak abban, hogy az előttünk álló feladatokat mi választjuk és vagy megugorjuk a szintet vagy tanulunk abból, hogy túl messzire merészkedtünk. Mindegy is, hogy külső- vagy belső kontrollal éljük meg az eseményeket, ez a torokszorító érzés teljesen megbéníthatja az embert.

Így volt ez velem is, amikor elhatároztam magam a felvételi mellett.

Novemberben kitaláltam, hogy jelentkezem az egyetemre, de ez még csak amolyan próba-cseresznye eljárás volt. Nem tudtam még pontosan, hogy mit akarok ettől az egésztől. Szorongást keltett bennem és túlcsorduló lelkesedést – egyszerre. Ezek az önmagukban is facsaró érzelmek pedig egyszer pörgésbe, máskor totális letargiába taszítottak.

Nem hiszem, hogy minden minket érintő kérdésben teljesen egyedül kell döntenünk, de azt igen, hogy bármi is befolyásolja a döntésünket, azonosulnunk kell vele. Hiszek abban, hogy a pszichológia módszerei akár ilyen esetekben is segíthetnek – különben nyilván nem lennének ilyen tanulmányi ambícióim, így arra buzdítok mindenkit, hogy bizonytalansággal is bátran forduljon szakemberhez. Persze dönthet teljesen egyedül is, de hasznos tud lenni mégis az, ha másokkal is tárgyal a dologról. Rengeteg dolgot úgy tudtam először megfogalmazni, hogy épp valakinek beszéltem a tervemről és észérveket várt tőlem a hallgatóságom.

De én is voltam pszichológusnál és nagyon hasznosnak éreztem azt az eszmefuttatást is. Ezt egy csendesebb időszak követte, majd a papírok beadásakor újra fellángoltak a negatív gondolatok. Tehát hiába határoztam el magam, mégis meg-meginogtam, amiről utólag azt gondolom, hogy nemcsak teljesen normális, de kimondottan hasznos is volt. A tavasz inkább a munkáról szólt, kevesebbet agyaltam a sulin és az ambícióimon, majd ahogy ráfordultunk az eredményváró nyárra, egyre nagyobb volt bennem a feszültség azzal kapcsolatban, hogy ha felvesznek, hogy állok majd helyt az egyetemen, és később a szakmában.

Apropó a szakma! Álmaim (direkt nem terveket írok) szerint mostantól 9-10 év tanulás vár rám, de még bármi lehet ebből.

Aztán jött a pofon, amikor nem levelezőre, hanem a nappali képzésre vettek fel. Ezen mindenki meglepődött, engem viszont csak leforrázott, de valahol szinte számítottam is rá. Nem megérzés volt ez, inkább csak önmagam előre vigasztalása, hogy nehezebb lesz, de megéri majd.

Most pedig ott állok, hogy átutaltam a tandíjat, beiratkoztam, a tárgyfelvételre készülök és úgy várom az első órákat, mint egy nagycsoportos óvodás kisgyerek. És, hogy elmúlt-e az érzés? Nem. Viszont akárhányszor gombócot sző a torkomba, rá tudom vágni, hogy ha ki sem próbálom, soha nem tudom meg, hogy meg tudom-e csinálni.

Ezt tudom hát javasolni mindenki másnak is, hogy próbálja meg. Mert persze van ez az elcsépelt idézet, de szerintem a próbálkozásnak is van létjogosultsága. Ha nem lenne, mennyi mindentől fosztanánk meg magunkat!

És a kérdésre a válasz? Csak akkor tudom meg, ha belevágok. Úgyhogy nyomkodom lázasan tovább az F5-öt, remélem sikerül összehozni az álomórarendet �

Vannak dolgok, amik akárhányszor történnek meg velem, mindig bosszantanak, zavarnak vagy zavarba hoznak. És vannak olyanok is, amelyek már elsőre sem jelentenek különösebb izgalmat (ebből azért meglehetősen kevés van).  Igyekeztem néhányat összegyűjteni most azok közül, amelyek -reményeim szerint – már nem okozhatnak meglepetést és az indokoltnál több parát. Íme öt dolog, ami nem akaszthat meg az egyetemmel kapcsolatban!

1. Neptun

Az oldal, amit senki nem úszhat meg. Amúgy szerintem a neptun egy kimondottan praktikus dolog, talán annyi feltétellel, hogy pont azért, mert rá vagyunk utalva, iszonyatosan dühítő, amikor nem működik. Ilyen pedig, és most nem árulok el túl nagy titkot, minden félévben legalább egyszer van. A tárgyfelvételnél. Amikor három órája nem enged be, már rég elengedte az ember az álomórarendet (jó, ilyen igazából nincs), majd mire bejut, az előadásokra sincs neki hely. Ha jól számolom, ha nem is ilyen durva szerencsétlenséggel, de kilencszer csináltam végig ezt a több órás imádkozással és szenvedéssel járó szeánszot. Volt, hogy a koliban bögrés levest főztünk, boroztunk az F5 nyomkodása közben, máskor pedig filmet néztem. De az elején nyilván hisztérikusan csapkodtam az F5-öt és válogatott káromkodások közepette minden élő embert elküldtem a francba. Nemcsak az üzemeltetőket, hanem a szomszédokat is utáltam, de a legjobban azokat, akik bejutottak és a tárgyfelvételt a levlistán, vagy az évfolyamos FB csoportban dokumentálták.

Bizonyára nem lesz ez most sem máshogy. Vagyis de, mert reggel tartjuk majd a party-t, munka előtt meg csak nem gurítok le 2-3 pohár bort meg 5 részt egy sorozatból. Szóval addig is marad az ima. Meg a legalább négyféle órarendterv.

2. Könyvvásrálás

A tanári tanulmányaim során összevásárolt könyveimet nézegettem pont a minap. Itt figyel a polcon tíz könyv, ami közül egyben vannak jelölők, meg még egyben jegyzetek. Az összes többi érintetlennek látszik, van olyan, amiből egy betűt nem olvastam el. Csak, amikor az első konzultáción belengették, hogy ebből a könyvből kell majd vizsgázni, lelkesen szórtam a pénzt a jegyzetboltban.

Na, hát ez most nincs. Egyrészt, mert pszichológia témában a tankönyvek legalább négyszer annyiba kerülnek, mint a mérnöktanári szak olvasmányai, másrészt meg azért, mert felesleges. Bár imádom a könyvek illatát, állagát és egyéb tulajdonságait, inkább kikérdeztem egy felsőbbéves ismerőst arról, hogy mit talált hasznosnak a megvásárolt irodalomból. Úgyhogy lehet, hogy ugyanannyit költöttem el könyvekre ebben a félévben, mint a tanárin, de most csak három könyvem van. Igaz, ezekkel kiválóan el tudom végezni majd az itthoni tornámat és nem csak az agyam fog elfáradni benne.

3. Bejárás

Ahh, ez már egy kicsit kínosabb. Nyilván, nem jó dolog dokumentálni a lógást. Mégis, a három képzés alatt annyi értelmetlen, haszontalan és kimondottan rossz előadást erőszakoltam magamra, hogy egyszerűen több nem fér el az életemben. Ha az órán nem iratnak katalógust, és racionálisan mérlegelve úgy érzem, hogy könyvből vagy jegyzetekből is megoldható a tanulás, akkor nem fogok az előadóban senyvedni – ezt megfogadtam. Nincs is annál nyomasztóbb érzés, mint ülni egy órán, firkálni a füzetbe és közben nettó idiótának érezni magadat, majd este a gép előtt rádöbbenni, hogy az évfolyamtársad két mondattal meg tudta értetni a másfél óra tömény szenvedés lényegét. Hát ezt nevezem én optimalizálásnak!

4. Az első ZH

Jó, nekem nem lesz most legelső ZH, de mégis, első azért csak lesz és más lesz. Három műszakis diploma után a bölcsészkar – reményeim és az előzetesen meghallgatott beszámolók szerint – tartogat némi újdonságot, ami a számonkérések tartalmában és módjában is kiütközhet. Tehát az első ZH előtt biztos lesz ventilláció, de reményeim szerint nem lesz két napig hasmenésem, mint az első mikroökonómia ZH előtt, amin ráadásul a kimerültségnek és a fogalmatlanságomnak köszönhetően úgy hasaltam el, hogy díjazni is lehetett volna.

5. Az első vizsga

A ZH-t és a vizsgát azért választottam szét, mert a ZH a félév közben némi folyamatos készüléssel abszolválandó feladat, nem? Na, hát a vizsga meg év végén van, 14 hét önáltatás után arról, hogy majd a vizsga előtt mindent beverek a fejembe. Haha.

Igen, rengetegszer halogattam már és a vizsga előtti éjjel minden egyes alkalommal megfogadtam, hogy legközelebb máshogy csinálom. És utána természetesen minden ugyanúgy történt. Ezen most kicsit elmosolyodom, mert bár nem szép dolog, de sokszor szerencsém is volt, meg kiderült, hogy megérte évközben lelkesen jegyzetelni és az utolsó két napban tanulni ezerrel. Persze most azt gondolom, hogy a pszichón minden máshogy lesz. De térjünk vissza erre pár hónap múlva!

+1. A „minek vagyok itt?” – érzés

Ez az az érzés, amit rengetegszer megtapasztaltam életemben, de most mégis azt gondolom, hogy nem fog újra előjönni. Voltam én már annyiszor jó helyen, de most talán végre nemcsak jó helyen, hanem a legjobb helyen is lehetek. Mégis, ha azzal szembesül az ember, hogy ezt érzi, csak azt tanácsolhatom, hogy foglalkozzon vele. Nem biztos, hogy le kell lépni az első elbizonytalanodásnál (sőt, nem kell!), de mindenképpen megér egy kis filózást a dolog. Ha pedig alaposan végiggondolja az ember a kérdést, meg fogja tudni válaszolni, hogy miért van ott ahol és az jó-e vagy sem.