Ez is csak egy olyan szomorú, hideg téli éjszaka volt. A cudar, a lehetetlen, az álmos. Hazafelé tartottam a busszal – már megint ugyanazzal és láttalak az ablakból, ahogy kapkodod a lábaidat. Egyiket a másik után raktad, a szemerkélő hóesésben. Hazafelé siettél talán, bár nem tudom, neked az mit jelent.

Nekem egészen mást, úgy érzem. Nem vagyunk egyformák. És abban különbözünk legjobban talán, hogy én ezt soha nem is vártam el tőled. Most se várnám, talán már mást sem várnék. Persze a buszt, de érted, tőled nem várnék már semmit. Nem kellesz többé. Vagy nem kellesz eléggé.

Szóval hazafelé a zajos buszon, a gondolataimat sem hallom, se az eső kopogását. Mindent elnyom a dízelmotor zakatolása. Meg az emberek zsibongása. Péntek van. Péntek este, a sokadik nélküled. Nem számolom, de hidd el, rengeteg volt már így, mégis szokatlan. Átmegyünk az egész városon, látom a fényeket, a villámok fénye az utcai lámpákéval keveredik, egy kicsit megfeledkezem arról, hogy ilyenkor normális esetben milyen sötét szokott lenni.

És meglátlak. Hetek óta nem láttalak. De most szomorú lettem, elesettnek érzem magunkat és nem értem, hogy mi történik körülöttünk. Nem értem, miért nem kellesz eléggé többé. Leszállnék, de az ajtó becsukódik, mire észbe kapok, mintha a testem lelassulna, az agyam a tagjaimhoz képest gyorsabban járna. Rád gondolok, olyankor mindig megőrülök – nincs ebben semmi meglepő. De most szakad az eső, talán azért nincs kedvem leszállni.

Hiányzol, és ezt már annyiszor el akartam mondani. Nem azért, mert nem veled töltöm a péntek estét. Hanem a gondolataid. A péntek esti bor az erkélyen, az ágyban meztelenül születő elméletek, az utolsó pillanatban kapott ihletek. A remény a holnapra, valami jobbra. Nem te hiányzol, hanem az, ami veled volt. Nem te kellettél, csak az, ami veled járt. A csomag, amit aztán egyszer úgy emlékszem, a reptéren hagytál és többé nem volt olyan semmi, mint előtte.

Mert elmúlt. Talán más volt, talán csak elrontottuk, de már nincs. És hiányzik. Nem te, vagy én, hanem a mi, az, ami közössé vált bennünk, a terveink. A jövőnk.

A jövőm sétál ott, hosszú esőkabátban, a széllel szembe a vízszintesen hulló cseppekkel ellenben és ázik. A jövőm ázik, olvad a zivatarral. Mintha minden, amit addig hittem és építettem cukorként málna szét az aszfaltról és én mindezt türelmesen nézem a busz ablakából.

Nem emlékszem már, hogy miért. Azt sem tudom, hogy kiért, de az biztos, hogy megtörtént. Az a valami, amiért nem hozzám sietsz többé.

Szomorú és hideg ez az éjszaka. De az az igazság, hogy nem téli. Zivatar van és nem hó esik. Villámlik, de éppen, hogy csak csepereg hozzá az eső – szemerkél. De te még mindig ott vársz, helyettem, vagy miattam, de lehet, hogy értem. Csak már máshoz sietünk haza, az esővel szemben, a szél ellenében és elfeledjük közben azt, hogy volt nekünk már mindenünk közös, csak a jövőnk, az nem lehetett soha egység.

Szomorú az éjszaka, hajnalba fordul. A plafont bámulom és sírok közben. Sok-sok éve szeretnélek, ha képes lennék rá.

Persze ez egy költői túlzás. De három műszaki területen szerzett diplomával meg merem engedni magamnak azt az elszállt gondolatot, hogy mérnöknek valljam magam. Legalábbis még egy darabig. Szeptemberben ugyanis a bölcsészkaron folytatom a tanulmányaimat.

Hogy minek is?

Ha erre lenne egyszerű válasz, akkor valószínűleg már rég meggyőztem volna magam arról, hogy semmi szükségem arra, hogy pszichológiát tanuljak. Elhessegettem volna ezt az ábrándot, kitöröltem volna a fejemből. De nincs egyszerű válasz, így maradt a felvételi, az izgulás, a megdöbbenés a matekozás, a spórolás és a vállalás. Mert érdekelnek az emberek, az érzések és hiszek abban, hogy a pszichológia segít a problémák feltárásában és azok megoldásában. Hiszek benne, mert a képességeit saját élményeimen keresztül tapasztaltam meg. A leendő évfolyamtársaim között rengetegen lesznek, akik még nem jártak terápiába. Ők azok, akik látatlanban is elhiszik, hogy ez működik, vagy legalábbis érdekli őket a psziché annyira, hogy beiratkoznak. De csak páran leszünk majd olyanok, akik életünk egy lezárt szakaszát a pszichológiával dolgozták fel. 

Persze a saját élmény nem elég. Azért, mert a saját terápiámat végigültem / végigülöm, még nem leszek alkalmas arra, hogy mások terápiáját is levezényeljem. Talán ez a felismerés vezetett el a felvéteiliig. Azt éreztem, hogy segíteni akarok a hozzám hasonló problémákkal küzdőknek, érteni akarom a pszichés zavarok természetét, a kialakulásukban közrejátszó tényezőket, nagyobb rálátást szeretnék a témában. Nyilván elmehetnék egy pár féléves gyorstalpalóra, vagy coachképzésre, de a céljaimhoz ezeket kevésnek tartom. Az ilyen természetű problémákhoz ugyanis szaktudásban és felkészültségben is kevés lennék coach-ként. (Monjuk laikusként még kevesebb, ezért tartom nagyon fontosnak a képzést.)

És, hogy mi lesz ebből?

Egyelőre nem tudom én sem pontosan. Most egy félévet ígértem magamnak. Mintegy próbaképp, hogy megnézzem, megy-e egyáltalán ez nekem. Terápia mellett, munka mellett és tanítás mellett. Ha pedig össze tudom egyeztetni az állásommal és az egyéb elfoglaltságaimmal, és a hivatástudat is kitart még éveken át, akkor miért ne szerezhetnék egy újabb diplomát, amit ráadásul ezerszer közelebb érezhetek majd magamhoz, mint a gépészmérnökit? 

Miért, azt megbántam?

Ugyan! Egyáltalán nem. Az eddigi tanulmányaim nélkül nem jutottam volna el odáig, ahol most tartok. Nem lenne egy kvázi biztos egzisztenciám és nem lenne lehetőségem sem a tanuláshoz. Nem szereztem volna tapasztalatokat ennyi téren és megannyi élményről lemaradtam volna. A legfontosabbak mégis az emberek, akiket út közben ismertem meg. És természetesen a bátorság. Ha nem tudnám magamról, hogy háromszor már sikerült, most nem mernék belevágni. Ha a pszichó lenne az első képzésem, jelenlegi önismeretem és a múltam tanulmányozása szerint feladnám. Pedig nem vagyok az a feladós típus, de 10 éve még az voltam. 

Úgyhogy belevágok, és persze nem hagyom (ezt sem) szó nélkül. :) 

Emlékszem, kicsik voltunk még, amikor a barátnőmmel többször is felhívtuk a szavazóvonalat, mert olyankor a tehetségkutatónak az a versenyzője köszönte meg a hívást, akire szavaztunk. Imádtuk a srác hangját és amennyire egy kiskamasz szerelmes lehet egy sztárba, annyira mi bele voltunk esve a bálványba. Akkor hallgatóztam a kagylón keresztül így utoljára.

Most a telefonodat hallgatom, nem értem, hol maradsz ilyen soká. Este hétre beszéltük meg, a nyugatinál. Vártam, mindig vártam, hogy láthassalak. Olyan izgalmas volt: alig ismertelek, faltam a szavaid, nem zavartak a viccek, az összefüggéstelenségek, nem bántott az sem, hogy folyton ismerősökbe botlottunk, mert büszke voltál, hogy az oldaladon én sétálhatok.

De most nem értél oda időben. Mondjuk, általában soha nem érsz oda sehova időben. Olyan vagy, mint egy rosszul beállított órán a mutató, megérinted a számokat, de csak távolról és azt is csak késve. Úgy képzellek el ilyenkor, mint a percmutatót, a másodpercmutató helyett, talán valamilyen lassító áramkör van benned.

Fel sem merül bennem tehát, hogy a késésednek oka is lehetne – tudom, hogy úgysem indultál el időben, pedig ez a fordulónk, egy éve ilyenkor álltunk itt először, a nyugatinál, amit azért választottál, mert ehhez nagyon közel laktál. Én akkor ezt még nem tudtam, készségesen ideutaztam, később pedig hazakísértél, egyszer pedig oda is költöztél hozzám.

Mindig arra gondolok, mennyire jó lesz a nyakadba fúrni az orrom, milyen jó lesz szorosan átkarolni téged, amikor megérkezel – talán csak ezért késel, hogy legyen elég időm kiélvezni az álmodozást. Az álmodozást arról, aminek már meg kellett volna történnie, de én csak várok rád. Egyre bosszúsabbá válok: fejben gyártom helyetted a kifogást. Lekésted a buszt, tovább kellett maradnod a munkahelyeden, éhes voltál és a gyrososnál vártál, vagy csak egy ismerősödbe botlottál. Feltartóztattak – más a hibás. Tudom, hogy lesz egy jó magyarázat, egy univerzális ürügy, a tökéletes kifogás.

Mindig megbocsátottam a magyarázkodást, már azelőtt, hogy odaértél volna, arcomat szorosan a nyakadba fúrva pedig a történetek is hihetőbbek voltak. De ma csalódom. Hiába gyártom le az eddigi legjobb kifogásodat (lekésted a buszt, ami még nem lett volna baj, de a villamost is, a munkahelyed felől, ezért gyorsan elmentél kajálni, ahol azonban szembejött egy ismerős, és a következő buszt is lekésted, a villamost pedig már pótolják, a pótló nem jár idáig, így vártál tovább, de a következő járat kimaradt, csak ezért várakoztattál), nem érkezel meg.

Máskor türelmes vagyok, tudom, hogy úgysem veszed föl a telefont, de azért most inkább rád írok. Hiányzol, de a neved mellett nem jelenik meg a három pont, a kopogó jelzés. Várok tovább, tíz perce állok már ott, billegek, a járókelők arcát lesem. Egyik sem te vagy.

Néha azt gondoltam, élvezed az aggodalmam. Visszaélsz a türelmemmel, a hidegvéremmel. Pedig nem voltam se türelmes, se hidegvérű, de veled minden egyes alkalommal kivételt tettem. Te kiérdemelted talán. Nehezen veszem rá magam, hogy felhívjalak, most is csak bámulom először a készüléket némán. Még mindig nem válaszoltál.

Talán még egy kis eső kellene, amivel a várakozás még elviselhetetlenebb lehetne. Forr a fejem, gubancolom a hajam, a huszadik hívásnál viszont fel kell, hogy adjam. Megunom, vagy csak szimplán elkezd fájni, hogy mindig nekem kell ugyanarra a lomha percmutatóra várni.

Most is arra várok, nézem a fehér falon a lassú órát. A percmutatót, a rovátkákat. Megint várok rád, megint miattad kell türelmesnek lennem.

A huszadik hívás után sem te vetted fel, hanem csak a géphang. A hívott szám jelenleg nem elérhető. Ezt mondta. Volt pofája megállapítani, hogy huszonegyedjére sem fogod felvenni.

Csakhogy azóta a percmutatóval is beérném, de óramutatóvá lassultál. Az orvosok kezében szinte teljesen megálltál. Azt kell mondjam, mostantól bármennyit várok rád, téblábolnék megint a nyugatinál, és a koldus sem zavarna. Csak lennél elérhető újra.