A Randivonal plakátkampányára mindenféle ellenérzés és túlzás nélkül mondhatjuk, hogy sikeres: sikeres, mert figyelemfelhívó, elgondolkodtató, meglepő, valamint remekül reflektál az elmúlt időszak eseményeire (és politikai üzeneteire). Az, hogy ez pénzügyileg milyen mutatókat eredményez majd, egyelőre homályos, és az, hogy a „jókívánságban” megfogalmazottak teljesülnek-e, egyelőre a jövő zenéje, a sokk viszont igenis mai.

A plakátot a Gyermekmentes Övezet FB oldalán online is sikerült meglelnem.

De miért?

Miért esik rosszul egy ilyen plakát? Miért zavaró látni, hogy egy társkereső ezzel hirdeti magát? Ha most gyorsan végigfuttatunk fejben egy számolást, pillanatok alatt megértjük, hogy sokakat miért zavar az üzenet:

Ha most megismerkedünk, és még 2021-ben pozitív tesztet akarunk produkálni, alig hat-nyolc hónapunk lesz arra, hogy abszolváljuk a gyerekcsinálást. (Persze, most élek azzal a feltételezéssel, hogy nemcsak tesztelni szeretnének az alanyok, hanem pozitív teszteket szeretnének látni... És szeretném azt is gondolni, hogy a tesztelés ötletét nem azért dobták be a készítők, mert minden hónapra izgulást kívánnak a nőknek az esetleges terhességgel kapcsolatban.)

Ez persze nem lenne teljesen egyedülálló, de sok szempontból mégis aggályos. Eleve egy ennyire friss kapcsolatban, ahol még a felek is alig ismerik egymást, semmi más nem hiányzik, mint egy csemete, akivel még akkor is nehéz, ha jó és erős a kapcsolat a szülők között, nemhogy akkor, amikor egy kicsit kiszámíthatatlan, kevésbé mély, alig megalapozott.

Másrészt. Értem én, hogy gyereket lehet házasság nélkül csinálni, de minek? A CSOK évezredében, valamint a babaváró lehetőségével minimum egy polgári szertartást is kellene tartani. Ami persze teljesen hozható, ha nem akarunk nagy lakodalmat, már talán tavasszal is lehet időpontot szerezni. Talán ezzel ki is egészíteném a kampány mögötti támogató felületek tartalmát: hogyan lehet gyorsan, a magyar követelményeknek abszolút megfelelő módon gyermeket vállalni: heteroszexuális kapcsolatból, házasság utáni szexből, lakáshitellel.

Jó-jó, de ez tényleg ilyen egyszerű?

Hát, igazából gyereket csinálni tényleg nem atomfizika. Gondolj csak arra az esetre, amikor legutóbb ecsetelte neked egy srác, hogy „igen, majd időben kiveszem”. Vagy, amikor elszakadt az óvszer, elfelejtetted bevenni a tablettát (vagy antibiotikumot szedtél a fogadra), esetleg gondolj a szupertermékeny ismerősödre, aki fogamzásgátlás mellett esett teherbe. Vannak ilyen esetek, de egyre ritkábban. A környezeti hatások ugyanis rengeteget rontottak a lakosság termékenységén és egyre több pár néz szembe meddőségi problémákkal.

Ez a tény pedig tovább csökkenti azt az időt, amit idén a megismerkedéssel tölthetünk: gyorsan kell tehát dönteni, kivel akarjuk összehozni a trónörököst. Hagyjunk időt a testünknek, hogy felkészüljön, talán célszerű már a regisztrációkor elkezdeni a terhesvitaminok szedését.

Az ilyen megalapozott és céltudatos döntések pedig minden esetben valódi jóval kecsegtetnek. Hiszen lesz pozitív terhességi teszt, babaváró, GYES, CSOK, GYED meg atipikus foglalkoztatás a gyermeket nevelő édesanyáknak. Meg persze ott lesz egy új élet, akivel öröm lesz minden pillanat: kacag majd, eszik, alszik, gügyög és hamarosan felcseperedik.

A porcukron túl

Most pedig, hogy sikerült rábeszélnem téged, hogy ideje idén tényleg gyermeket vállalnod, inkább adnék néhány valóban hasznos tanácsot. Igen, egy szingli nő, gyerek nélkül osztja az észt, de legalább ingyen van – az is valami.

Ne azért vállalj gyereket, mert kell. Ne azért vállalj gyermeket, mert itt az ideje, unatkozol, elakadtál a karrieredben, szembejött az alfa, csak így lesz teljes a család, a szüleid piszkálnak, a tesódnak már van, a barátnőd is babázik. Azért vállalj gyermeket, mert csak. És ezt nem én mondtam, hanem egy nálam sokkal okosabb ember, akinek a tanácsait tényleg érdemes lehet megfogadni: olvass Popper Pétert a témában.

És ha már úton a csemete (és most nem abból indulok ki, hogy a fentiek győztek meg, sokkal inkább abból, hogy felelősen döntöttetek így a partnereddel), olvassatok sok Vekerdy-t. Nemcsak a születendő gyermeknek, hanem nektek is jót fog tenni.

Pozitív tesztek helyett pedig sok pozitív, boldog pillanatot kívánok, akár a barátaiddal, akár a pároddal, akár a gyermekeddel töltöd majd az időd!

Ha vannak kimeríthetetlen témák, a tinderen kívül persze, akkor a szex biztos előkelő helyet kapna a listán. Nyilván sokan azt vallják, hogy ezt jobb csinálni, mint beszélni róla, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nyílt kommunikáció nélkül az egész semmit sem ér. Már csak azért sem, mert megfelelő kifejezések nélkül olyan játszmatárat nyithat meg, ami bár kezdetben szórakoztató és nyereséges lehet a résztvevőknek, idővel átcsúszhat egy olyan mederbe, amely semmi jóhoz nem vezet.

Természetesen most nem azokról a játszmákról lesz szó, amelyek a párok kölcsönös beleegyezésével zajlanak. Nézzünk inkább néhány olyat, amelyet nem mondunk ki, csak úgy vannak. (A válogatás, saját, szubjektív véleményt és élményeket tükröz. Ha ennél tudományosabb munkát olvasnál a témában, szeretettel ajánlom Eric Berne munkásságát, aki nemcsak szexuális játszmákat dolgozott fel műveiben, hanem az élet számos területén zajlókat.)

1. ... ha tényleg szeretsz.

Ha tényleg szeretsz, akkor így, meg így fogunk szexelni. Nem fog fájni, megígérem és nincs mitől félned. Bízz bennem! Nagyon fontos a bizalom, ezt te is tudod. Bíznod kell bennem, hidd el, jót akarok neked. Most még nem akarod, de kipróbáljuk és imádni fogod. Hidd el. Ha szeretsz, hiszel nekem.

A szexbe gyakorlatilag bármi belefér. Kezdve a különböző testnyílások izgalmas kihasználásától, az eszközhasználaton át a szerepvállalásig. Egyetlen egy dolognak mégsem kellene meghatározónak lennie: az érzelmi zsarolásnak. A ha szeretsz, akkor típusú erőszak szinte láthatatlan. Aki elszenvedi, gyakran maga sem jön rá arra, hogy amibe belemegy, az nem a saját akarata. Épp ezért iszonyatosan nehéz a szexuális kizsákmányolást észrevenni és bizonyítani. Mert simán lehet, hogy akkor igent mondott az alany, de mégsem érezte magáénak a megélt pillanatokat.

Rádöbbenni, hogy nenmcsak érzelmileg, hanem szexuálisan is kizsákmányolnak, nem is olyan könnyű. Mert a szeretett másikról nem is feltételezzük, hogy ilyen szándékkal erőltet ránk valamit. Sőt, sokszor a szeretett másik sincs tisztában azzal, hogy az, amit csinál, érzelmi zsarolás. Ennek oka számos tényező lehet, azonban a magatartást ezek egyike sem legitimálja. 

A beleegyezés, nemcsak egy egyszerű igen kimondása. Felelősségvállalás és fontos, hogy ne olyan érzelmi hatások erőltessék ki a szót az ajkakon, amelyek egyenlőtlen helyzetet teremtenek. A szex nem eszköz egy kapcsolat fenntartására, nem módszer egy párkapcsolat kiépítésére. Csodálatos dolog, de ahhoz, hogy fájdalommentes legyen (lelkileg, mert testileg preferenciafüggő), tisztában kell lennünk a szándékokkal.

2. nekem ez fontos, neked miért nem?

Nem tudok nyugodt lenni, ha nem szexelünk. Nem bírom ki, egyszerűen szétfeszülök belül. Nem akarlak bántani, de nem normális, hogy nem szexelünk. Ki fogod bírni, semmi bajod nem lesz és mi az, hogy nem kívánsz? Már nem tetszem? Mi van veled? Mással kefélsz?

A szex teljesen más szerepet tölthet be az egyes emberek életében, sőt, időszakosan meg is változhat. Hogy saját példával éljek, szerethetem akármennyire is a szexet, azokban a hetekben, hónapokban, amikor depressziós voltam, szinte gondolni sem tudtam rá. A testiség, mint olyan, szinte teljesen eltávolodik tőlem olyankor. És megkockáztatom, vagyunk még így ezzel páran. Mégis, talán jellemzőbb az, hogy eltér a felek mennyiségi igénye. Amelyre szerintem megoldás a konszenzus, az őszinteség, már az ismerkedési fázis elején, illetve egymás határainak tisztelete is.

Ha a szex bármelyik fél számára kényszerré válik, kötelező kvóta letudásának, akkor pont a lényege vész el: a felszabadulás, amit adhat. Örömöt lelni a szexben nem lehet, ha kényszerűen történik. Így sem az elszenvedő, sem az erőszakoló nem fogja magát valójában jól érezni, inkább olyan függő viszonyban léteznek, ami alapvetően egy torz játszmára épít. Ráadásul remekül sakkban lehet tartani valakit a puncijánál/farkánál fogva, szinte úgy, hogy észre sem veszi.

3. inkább szexeljünk!

Próbállak megérteni, de nem lehetne, hogy ezt máskor beszéljük meg? Most inkább bújj ide, gyere közelebb. Inkább szerelmeskedjünk...

Miért ne lehetne a szex egy remek pótcselekvés? Viták és veszekedések helyett vagy ahelyett, hogy, ami tényleg fontos, azt megbeszéljük?

Ultimét megoldás a szex bármely vitás helyzet eldöntésére. Remek feszültségoldó, utána garantált lazulás várható. Csak épp megoldás nem. Ha tényleg van mint vitatkozni, vagyis nem egy oktalan veszekedési loop-ot szakít meg a két fél, akkor a világon semmi értelme nincs szexszel elütni az időt. Vagyis van, nyilván lehet jó is, de hosszútávon nem fenntartható. A megoldás talán nem is feltétlenül a szex elutasítása ilyen helyzetben, de a sértettség és a megbántottság kifejezése nélkül csak puha meleg takaró az egész, ami alatt remekül megrohadnak a problémák és felszakadnak a gennyes sebek is előbb vagy utóbb.

Ha sokat szexelnek, akkor lehet, hogy csak utóbb.

És biztos van még ezer meg ezer hasonló játszma. Játszmák, amiket nők és játszmák, amiket férfiak kezdeményeznek, meg olyanok is, amelyeket a bennük élő gyermek gerjeszt. Azonban, ahogy a játszmák általában, ezek mind valami elfedését szolgálják, valami őszintébb, tisztább élményét. S bár a szex vitathatatlanul fantasztikus dolog, ahhoz, hogy minkét félnek jó élmény legyen, le kell vetkőznünk a mintáinkat és sémáinkat, illetve őszintén kell kommunikálnunk az igényeinket. Ez pedig már nem is olyan könnyű, pedig ugyanolyan fontos, mint a védekezés - mert nemcsak a testi, hanem a lelki határainkat is tiszteletben kell tartatnunk és tartanunk.

Bár sokan megpróbálnak úgy tenni, mintha az étkezési és testképzavarok nem lennének valódi problémák, a szakemberek és a kutatók is ezzel ellentétes véleményeknek, illetve eredményeknek adnak hangot. Az csak egy dolog, hogy az étkezési zavarokról évtizedek óta úgy beszélünk, mint pszichiátriai betegségekről, ma már szerencsére a kevésbé súlyos (tehát nem életveszélyes) változatokat is számon tartjuk. Az evészavar tehát nem valami misztikus (gyermekkorból vagy a tudatalattiból eredő) akaratgyengeség, hanem egy valódi pszichés zavar, mely megfelelő kezelés nélkül súlyos szövődményeket okozhat. Igaz ez nemcsak a testi elváltozásokra, hanem a személyiség darabokra hullására is.

Fogyni mindenáron

Azt gyakorló nőként megtanultam az elmúlt három évtizedben, hogy ha valamire rá van állva a reklám- és divatipar, az pont a női test. Egyrészt, csöcsökkel és seggekkel gyakorlatilag bármit el lehet adni, másrészt iszonyatos pénzt lehet szakítani egy bátor ígérettel, amely fogyással, alakformálással, csábítással, a vonzalom növelésével kapcsolatos. És hát mit akar a nő? Fogyni. És mit akar még? Enni. És mikor akarja mindezt? Most. Szóval fogyitabletta, expressz diéta, soviniszta önimádó ripacs "edző", alakformáló bugyi, online (vagy TV-) torna... Napestig sorolhatnám. Bármi, ami azt ígéri, hogy a testem, ha nem is tökéletes, de szebb, formásabb, jobb lesz és a párom imádni fog.

Abba a vitába most (sem) szeretnék belemenni, hogy a kövér test is lehet-e vonzó, mert ez ízlés kérdése. Az egészségtelen súlyfelesleg nem esztétikai, hanem egészségügyi szempontból problémás szerintem, ettől függetlenül mindenki szabad akarattal kell, hogy rendelkezzen a saját teste karabantartásának kérdésében. Ideje elfelejtenünk az "ideális testsúly", az "álomalak" és a "megfelelő test" kifejezéseket. Mert ezek többnyire szűk rétegek számára elérhetők, ugyanúgy, ahogy a 34-es konfekció.

Ha nem várjuk el, hogy minden nőnek 38-as, minden férfinek pedig 43-as lába legyen, akkor hogy várhatjuk el, hogy mindenki ugyanúgy nézzen ki?

Az pedig, hogy ezt sulykoljuk egymásba, felnőttekbe gyerekekbe és kamaszokba, megágyazunk a valódi problémáknak.

Csak zabál, zabál és zabál

Amikor valaki egészséges pszichés szerekezettel, megfelelő stressztűrő képességgel és adekvát megküzdési stratégiákkal rendelkezik, nem valószínű, hogy nassolásba menekül egy váratlan és kellemetlen esemény hatására. De ha valaki nem rendelkezik a felsoroltakkal, esetleg otthon is azt a példát látta, hogy a szülők esznek, amikor idegesek, akkor előszeretettel kezd el a hűtőben kotorászni, ha megtudja, hogy előrehozták egy vizsgáját, vagy valamilyen igazságtalan helyzetbe került. Önmagában az, hogy a csoki felé fordulunk egy-egy alkalommal, még egyáltalán nem kóros. Azonban tökéletes ellentmondásban áll a média által sugallt képpel: amelyben mindeki tökéletesen boldog, nem irigy, nem akad fenn semmin, mindent mosolyogva kezel. - Én meg ülök könyékig a csokifagyiban, mert kidobott a csávóm.

Ha pedig esetleg nem tudok jobb megküzdést fejleszteni ennél, akkor egyre többet találom magam a fagyisdobozban vagy a nutellásüvegben. És máris megtanulom, hogy az étel segít, de közben elképesztően fájdalmas önellentmondásba kerülök: én nem ezt akarom csinálni, mégis ezt teszem.

Az étkezési zavar mégis sokkal több ennél. Mert a fenti sztorit folytatva frankón el lehet hízni, de van visszaút belőle. Az igazán nagy baj akkor kezdődik (és a diagnosztika is húz itt egy határt), amikor a személy életminősége az evéssel való kapcsolata miatt elkezd romlani, társas kapcsolatai megváltoznak, esetleg életveszélybe sodorja magát azzal, hogy olyan étkezési magatartásokat folytat, amelyek károsíthatják a szerveit (ilyen lehet a purgálás, vagy a koplalás is). Innen pedig már nagyon nehéz (egyedül) visszajönni. Az meg pláne nem segít, hogy bélyeget tapasztunk az evészavaros személyekre, akaratgyengének titulálva őket.

Te látod, de én nem

Nekem is évekbe tellett felfognom, hogy nem normális az ételhez való hozzáállásom és lehet másképp is csinálni. Nem muszáj azt a mintát követnem, amit a környezetemben láttam: nem kell fogyitablettát szednem, fogyókúráznom és nem kell ennem, amikor nem vagyok éhes vagy akkor sem, amikor ideges vagyok. Ugyanígy, nem kell zabálnom, amikor valami bánt, amikor félek vagy amikor nem tudok kimondani egy érzést vagy gondolatot. És pláne nem kell hánynom, amikor mindezt megbánom, vagy amikor egy falatot is eszem a nap folyamán. Ez persze elsőre banálisan hangzik, de amikor étkezési zavarról beszélek, akkor erről beszélek: a kilátástalanságról és a belátás tökéletes hiányáról, arról, hogy az élet minden területén átveszi a hatalmat az étel, nem enged és kifacsarja a személyiséget.

Ezért a lehető leghatározottabban merem és tudom állítani, hogy nem akaratgyengeségről van szó, hanem betegségről.

Hiába mondjuk azt egy anorexiás lánynak, hogy már pont elég sovány, el kell hinnünk, ő nem így látja magát. Sőt, ha folytatjuk az alakjára tett megjegyzéseket (esetleg csúfoljuk), még mélyebre taszítjuk őt a szakadékba.

Fontos lenne elfogadnunk, hogy ezek a problémák léteznek és az ebben szenvedőket nem szabad elítélnünk.

De persze nem az a közös nevező, hogy az étkezési zavar létezik. Én is előbb fordultam pszichiáterhez azért, mert pánikrohamaim voltak, mint azért, mert naponta 4-5-ször meghánytattam magam. És az sem tántorított el ettől, hogy kollégiumban laktam, hogy dolgozni jártam nyáron vagy, hogy az idők során egy középsúlyos bélgyulladást is összehoztam. Egyszerűen nem tudtam kiszabadulni az ördögi körből és folyamatosan azt gondoltam magamról, hogy nincs akaratom, gyenge vagyok és olyan, hogy étkezési zavar egyszerűen nem létezik. (Hozzáteszem, a depresszióról is ezt gondoltam, és lám, azt is igen közelről meg kellett tapasztalnom.)

Arccal előre

A kiút nem egyértelmű és nem is nyílegyenes. Évekig tartott, mire megtanultam máshogy viselni a stresszt, megdolgoztam az érzéseim és terápiába tudtam vinni az összes olyan problémám, ami így vagy úgy, de a bulimiához vezetett. Közben pedig sokat gondoltam arra, hogy vajon miért történik ez velem, miért pont én - a szokásos felelősséghárító szlogenek.

Rengeteg tényező van, ami befolyásolhatja az étkezési zavarok kialakulását. Lehetnek ezek minták, stresszhelyzetek, a média hatása vagy csak egyetlen személyé. Azt gondolom, hogy a gyógyulásomban hatalmas szerepe volt annak, hogy tanultam a problémáról, kívülről tekintettem rá és igyekeztem úgy megvizsgálni a helyzetem, mintha mikroszkóp alá tehetném az egészet. Ehhez persze szakértői segítség kellett. Azonban az étkezési zavarok kezelése, terápiája, sőt még a diagnosztikája sem egy kőbe vésett valami (valószínűleg soha nem is lesz az). Épp ezért, az első adandó alkalommal eldöntöttem, hogy ezzel fogok foglalkozni az egyetemen, (hogy ennek van-e öngyógyító jelentősége, az egy külön sztori, de valószínűleg igen). 

Személyes érintettségemen túl úgy érzem, némi felelősséggel is tartozom azért, hogy az emlegetett problémákat ne a szőnyeg alá söpörjük, hanem értelmes párbeszéd keretében tárgyaljuk. (Tudom, hogy a blog nem ilyen műfaj, de véleményed és állaspontod a komment szekcióban bátran megfogalmazhatod.) Ezért az írásaimmal és az egyetemi dolgozataim eredményeinek közlésével is igyekszem közérthetővé tenni mindazt, ami praktikusan fontos lehet az étkezési zavarok témájából. Azonban ahhoz, hogy összefüggéseket vizsgálhassak, még nekem is segítségre van szükségem. Ha szívesen részt vennél anonim kutatásomban, a linken található kérdőív kitöltésével nagyon sokat segíthetsz abban, hogy egy új aspektusból vizsgáljam a problémát. Az eredményeket pedig - ha igény van rá - örömmel megosztom itt is.

Hatosztályos gimibe jártam. Nem valami elit versenyistálóba, de azért azok, akik tudtak és akartak tanulni, azokat hagyták és támogatták az intézményben. Épp ezért egy barátnőmmel lehetőségünk volt már tizedikesként előrehozott érettségit tenni olaszból. Emlékszem, rettentő para volt részt veni a nagyok megmérettetésén, ott ülni a tizenkettedikesek között és töltögetni a feladatlapot. Aztán a szóbelin minket előre vettek, így nem hallottuk a nagyokat, de így is emlékszem arra, hogy milyen feszültek és idegesek voltak - ők voltak az első új rendszerben felvételiző évfolyam. Kérdőjelek voltak a fejek felett, szinte látni lehetett azt a rengeteg kételyt, ami bennük dolgozott.

Egy évvel később nyelvvizsgát is szereztem a nyelvből, tudtam, hogy ez a papír elengedhetetlen lesz majd később ahhoz, hogy diplomát szerezzek. Márpedig én totyogó korom óta azt hallgattam otthon, hogy diplomát kell szerezni azért, hogy biztos megélhetésem és biztonságos életem legyen. Utána pedig jött az érettségi, egy évre rá meg egy kiegészítő vizsga a párhuzamos képzésre történő felvételihez. Szóval gyakorlatilag az érettségizés minden fajtáját kipróbáltam a szintemelőn kívül.

Azokat is, amelyeket a tegnap javasoltak értelmében az oktatásért felelős vezetők idén be szeretnének fagyasztani. Így az előrehozott érettségiket és a szintemelő vizsgákat. Mintha egy tizedikes gyermek, várhatóan egész éves készülése (vagy évek óta tartó készülése) nem érne annyit, mint egy tizenkettedikesé. Mintha az, hogy valaki most plusz egy tárgyból érettségizne, nem lehetne olyan fontos, mint az, aki most érettségizik először. Nonszensz.

Mindezt a járványra hivatkozva, az érettségik hivatalos kezdődátuma előtt kevesebb, mint egy hónappal javaslatként tálalják. Tehát ez nem egy végleges döntés, azonban széttett kézzel állnak a pódiumon a tisztelt vezetők, összekapkkodott javaslatcsomagjuk fölött és képesek kinyögni azt, hogy majd kicsit több, mint két héttel az érettségik előtt elmondjuk, hogy hogyan is lesz majd ez az egész. Közel százezer érintett (és a szülei) pedig gyakorlatilag le vannak szarva - hiszen most sokkal fontosabb, hogy megvédjük az országot a vírustól.

Aminek egyébként igen parádésan ellentmond a javaslat másik fele: miszerint a szóbeli érettségiket eltörlik és csak az írásbeli forduló kerül megtartásra. Igen, a tananyag azon felét óhajtják idén számonkérni a gyerekektől, amelyre az oktatási rendszer nem tudja őket felkészíteni. Ugyanis az iskolában hosszú éveken át a lexikális tudás, az évszámok, a tételek tartalma volt téma, most pedig a kompetencaalapú írásbeliken lesz a sor. Azon, amely abszolút nem rugalmas. És ezzel kapcsolatban egyáltalán nem hangzik hirtelen veszéylesnek, hogy ennyi gyereket termekbe tereljenek (ugyebár innen sincs betegszabadság...) és összezárjanak 3-4 órára. Ennek járványügyi kockázata tökéletesen elhanyagolható ahhoz képest, hogy Teams-en, Skype-on, Zoom-on, Discordon vagy bármin lezavarjanak szóbeli vizsgákat, esetleg online kitöltést biztosítsanak. Az érettségi tehát újabb szintre lépett a rugalmatlansági és igazságtalansági létrán.

Persze értem én, a gyerekekben nem lehet megbízni. Nem bizony, ők biztos puskázni fognak, jó esetben a szüleik fognak segíteni, ha otthon kell érettségizniük. Így inkább utazzanak és dolgozzanak ott előttünk. Ha látjuk őket, akkor biztos nem csalnak.

Igazából itt most behoznám azt a nézőpontot, hogy hazánkban eleve óriási problémának érzem, hogy nem bízunk egymásban. Hogy a tanár nem bízik a gyermekben, a szülő nem bízik a tanárban, a gyerek meg nem hisz abban, hogy az oktatás érte lenne. Ugyanígy az alkalmazottban sem bízik a főnöke (tisztelet a kivételnek). Csak az a munka van elvégezve, amit előttem csinál meg, csak az a jó dolgozat, amit előttem ír meg a gyerek. És ez végtelenül szomorú - most pedig, a kialakult helyzet miatt, egyenesen katasztrófát jelent.

Hiszen hány olyan gyermek van, akinek a szóbeli és írásbeli kifejezőkészsége között szakadéknyi különbség van (és hány ilyen felnőttet is ismerünk, aki lenyűgöző írásban, de szóban nem erős, vagy fordítva). Nem vagyunk egyformák, ezért elfogadhatatlannak tartom, hogy az eleve uniformizált iskolarendszerben gyötört gyerekeket most az uniformizált éretségin próbáljuk meg méricskélni. 

Mindezt pedig egy eleve paprikás közhangulatban csináljuk. A gyerekek, a tanárok és a szülők is kínlódnak az online oktatási rendszerrel, amely rengeteg jogi kételyt hozott fel, ráadásul a döcögős indulás első 1-2 hetében a kommunikáltakkal ellentétben szarul működött. Most sem sokkal jobb, mert a gyerekeket (és a tanárokat is) megterheli a platformok váltogatása, a következetlenség, az eszközök hiánya, illetve azok ismeretlensége. Egy eleve elhanyagolt és züllesztett oktatási rendszernek kellett szembenéznie az online átállással, ahogy egy eleve rémesen működő egészségügynek a járvánnyal. Persze azok, akik részt vesznek jelenleg az oktatásban, próbálják kivenni a részüket a szervezésből és igyekeznek minél jobban csinálni (bár több tanár esetében nem érzem az igyekezetet, de megelőlegezem a szándékot) és a gyerekek jelentős része is próbál túllendülni az alulmotiváltságán. Tőlük várjuk most el, hogy nyeljenek le egy varangyot. 

Azt pedig, hogy ezek a gyerekek ugyanúgy félnek a vírustól, teljesen elfelejtettük. Ezek a gyerekek most életük meghatározó eseményét úgy lesznek kénytelenek átélni, hogy félnek. Lehet, hogy eltérő mértékben, de az a pánikhangulat, amit mi felnőttek létrehoztunk, rájuk is hat és néha észre sem vesszük, hogy mennyire káros. A vizsgadrukkról pedig most külön nem is szólnék, vagy arról, milyen lesz majd úgy bevonulni a termekbe, hogy a régen látott osztálytársakat és barátokat nem szabad megölelni. Gondoljunk bele, felnőttként milyen nehéz, és a csapból is az folyik, legyünk türelmesek magunkkal. A gyerekekkel ki lesz türelmes? A jövő szakembereinek ki ad most időt és lelki támogatást? 

És ezért tenném fel a kérdést: Tényleg nem érdekel senkit ez több tízezer gyermek? Nem érzünk felelősséget azért, hogy fel sem merült, hogy megkérdezzék őket arról hivatalos úton, valódi súllyal, hogy ők hogy vannak a dologgal? Én sem hinném, ha nem magam hallottam volna, hogy felnőtt emberek, akár a lélekkel foglalkozó "szakemberek" is ki merik jelenteni: a serdülők nem tudják mit akarnak és mi jó nekik. Csak hát, ennyivel a szőnyeg alá söpörni az érintettek véleményét, több, mint bunkóság. Ha a munkahelyen derülne ki, két héttel a megbeszélt éves értekezlet előtt, hogy az eddig kommunikáltakkal ellentétben inkább másból lenne a konferencia, készüljünk fel tehát minden egyéb munkahelyi teendőnk mellett plsuzban egy tökéletesen új struktúra szerint a feladatra... Nos, lenne felháborodás. Vajon lesz most is, amikor a gyerekekről van szó? Azokról, akiknek egyébként a véleményét nemcsak kéne, hanem figyelembe is kell venni? Mert róluk szól ez az egész, nem hagyhatjuk ki őket belőle!

Az pedig, hogy itt az ideje bíznunk egymásban, tudom, hogy utópia, de olyan szép és olyan kecsegtető és olyan idealisztikus, hogy nem tudom elengedni... Foglalkozzunk ezzel a több tízezer gyerekkel és keressük meg a módját (igen, akár időben pár héttel eltolva, ha kell online, ha kell offline, ha kell segítséggel), hogy méltó módon, emberhez méltó módon adhassanak számot a tudásukról. Hiszen eleve egy olyan évfolyamról beszélpünk, amelyet az elmúlt 3-4 évben többször maceráltak reformokkal (kötelező nyelvvizsga, nem kötelező nyelvvizsga, emelt szintű érettségi, stb.). 

Erre pedig nem mentség az, hogy helyzet van.

Tartozom egy vallomással: imádok tanulni. Falni az új dolgokat, könyveket olvasni, megtudni olyan információkat a világról, amik addig ismeretlenek voltak számomra. De minden friss ismeret közül a legjobban az emberi sorsok, történetek, tulajdonságok, vélemények és életek érdekelnek. Az, hogy kiben hogyan épül fel a világnak nevezett rendszer, kiben mit mozgatnak meg a világ eseményei és azokat hogyan képezi le. Az ember érdekel, a világkép, ami lakik benne, a nézőpont, az a szemüveg, amit a másik fél vesz fel.

A tanulás után a második nagy szerelmem a tanítás. Nagyon hiányzik már, hogy személyesen lássam a tanítványaimat, azokat a gyerekeket, akikkel együtt oldjuk meg a házikat. Most éppen skype-on vagy discordon, pár hete viszont még együtt, az asztal mellett ülve. Nagyon várom, hogy megint így tegyünk, hogy a közös rítusok megint működjenek az üdvözléstől a nemtudommegcsinálni-n át egészen a jahértem-ig. Mert a tanításban sem a Pitagorasz-tétel és az olasz névelők izgalmasak igazán. Hanem a csillogó szemek a megértés pillanatában, a folyamat, az egyéni módszer, amely beépíti a tananyagot a már megismert rendszerbe és ami sokkalta bonyolultabb, mint bármelyik képlet vagy fizikapélda, amit valaha megoldunk együtt.

A két szenvedély tehát minden megtartott órában összeér. Néha nevetünk, néha morcogunk, de nem árulok el nagy titkot: van, amikor együtt szenvedünk. Mert az iskolarendszer azokat a magántanárokat sem kíméli, akik estébe nyúlóan görnyednek a gyerekekkel együtt a tananyag fölött. Mégsem cserélném el ezt semmire, mármint azokat a pillanatokat, amikor mosoly görbül az arcokra egy-egy feladat megoldása után, az óra végeztével, vagy az áhított jobb jegy megszerzésekor. Ezek azok az apró sikerek, amik, mint a karácsonyi ajándék izgalmas várakozás után megérkeznek és nagyon sokáig örömmel töltenek el.

Aztán, kicsit több, mint fél éve megtudtam, hogy van még ennél több is ebben a kalapban. Lehet még bonyolultabb a kobakban lévő rendszer, lehet még összetettebb a hatványozás és hogy a szavaimra sokkal jobban oda kell figyelnem, mint akkor, amikor csak a káromkodásokat igyekszem mellőzni. 

Eddig is úgy gondoltam, hogy minden gyerektől tanulok, azonban szeptemberben egy igen intenzív kurzusra iratkoztam fel. Olyanra, amelyben minden apró részletnek a helyén kell lennie, türelmesebbnek kell lennem, mint valaha bármikor és többet tanulok, mint azelőtt 3 egyetemi képzésen és az összes közoktatásban töltött évem alatt. Akár egyetlen alkalom során is. 

És persze az is lehet, hogy nem bonyolultabb, csak más. Mert az autizmus nem jó vagy rossz dolog, hanem egy számunkra új világnézet, gondolkodásmód és struktúra, amit ha nem ismerünk, nem igazán értünk. Azonban, ha odafordulunk, már nem is olyan idegen, nem is olyan érthetetlen az, hogy miért jobb a "légyszi", mint a "kérlek" és miért barátságosabb az "oké", mint az "érthető". 

Hálás vagyok, hogy a tanítványaim - ezek az egytől egyig igazán különleges gyerekek - bizalmat szavaztak nekem. És hálás vagyok azért is, mert tanulhatok tőlük. Azonban ma, szerintem minden joggal, kiemelhetem ezekkel a sorokkal azt a kamaszt, akitől az elmúlt pár hónapban a legeslegtöbbet tanultam. Fantáziáról, problémamegoldásról, a szavak erejéről, érzelemkezelésről, türelemről, álmodozásról, tervezésről és tanulásról. És igen, ő egy kicsit máshogy látja a világot és ez a nézőpont olyan izgalmas és lebilincselő, hogy minden közös óránk teljesen beszippant. Akkor is, amikor szar napom van, akkor is, amikor problémáznak az ügyfeleim és akkor is, amikor depressziós vagyok. 

Ez a világnap pedig felhívja a figyelmet azokra, akik valószínűleg nem arra vágynak, hogy a figyelem középpontjában legyenek. Úgyhogy talán elég ha odafordulunk, ha türelmesek vagyunk és ha hagyjuk, hogy elvarázsoljon minket a világ azon kis részlete, amit szívesen megosztanak velünk. 

Sietek, ahogy mindig, rohannom kell. Nem késhetek el - ezt mondogatom magamnak és már szaladok is a fürdőbe, a lábamra már félig felhúzott harisnyában. Megakad a küszöb szélében, felszalad a szem. Bőgni tudnék, ordítani. Fogat mosok, közben egy másik harisnya után kutatok a szekrényben. Találok egyet, végzem a fogmosással, magamra cibálom az akrilt. Ügyelve a mozdulatokra, magamra rántom a ruhát is, amit egy hete választottam erre a napra. Fehete, egy masnival az elején. Rászórom a púdert, nedves kézzel simogatom, hogy ne látszódjon a folt. Kihúzom a szemem, már a rúzsnál tartok, közben felmelegszik a hajvassaló. Tényleg pár perc és kész vagyok.

Kihúzok mindent, lekapcsolom a lámpákat. Nem tudni mikor jövök vissza, ma este, hajnalban, de az is lehet, hogy csak délelőtt. Nem tudhatja előre az ember, hogy alakul egy ilyen éjszaka. 10 perc késésben vagyok, sms-t írok: úton, sietek. És tényleg, nem hazudom legalább. Rágózom, mardos a gyomrom, rettenetesen éhes vagyok, akkorákat kordul, hogy ha nem lenne tömeg, felfigyelnének rá a villamoson. De péntek este van: tömeg és hangzavar.

Leszállok. Nem tudom, merre induljak el, a térképet bámulom a telefonom kijelzőjén. Elfelejtettem a hely nevét, keresen a beszélgetésben, megtalálom, beütöm, útbaigazítom magam és tipegek. Kicsit lecsúszott a harisnyám.

Ott áll. Megismerem, képen már láttam, mosolyog. Nem tudom eldönteni, hogy magasabb, vagy alacsonyabb, mint amit mondott. De szép a mosolya. Szépek a fogai, tetszik a gödröcske a szája mellett az arcán. Nagyon szép ember. Remélem ő is szépnek lát. Odaérek és kezet nyújt, bemutatkozik, a teljes nevét mondja, de nem jegyzem meg, elveszem a tekintetében inkább.

Leülünk, apró, sötétszínű asztalhoz, süppedős fotelbe. Érzem, hogy ebben a székben beleizzadok majd a harisnyámba. Korog egy nagyot a gyomrom, így gyorsan megszólalok, megkérdezem milyen napja volt, az ilyesmit szeretik az emberek - azt gondolom. Elkezdi mesélni. Futni volt ma és tárgyaláson, aztán mesél a munkájáról, ha jól értem, ügyvéd, vagy jogász. Vagy ügyész, nem tudom, mi a különbség, csak mondja. Közben a világoskék szemeivel engem néz, a mellkasomon a masnit, a tetovált madarakat a vállamon. Dől belőle a szó, mintha egy lavina indult volna el a szájából. Drágának tűnik a hely, lesütöm a szemem, úgy nézem az itallapot, félek, nem tudnám kifizetni a fogyasztást, ha itthagyna vele. Nem akarom, hogy itt hagyjon, nemcsak a pénz miatt, hanem a szégyen miatt sem. Félek, hogy nem kellek és ezt nem akarom átélni sem.

Kérdezett valamit, de nem figyeltem. A félelemmel voltam elfoglalva. Mosolygok és arra kérem, ismételje meg a kérdést, mert elvesztem az itallapban a spanyol borok között. Megkérdezi újra, hogy én mivel foglalkozom - közben beugrik, hogy tényleg ezt kérdezte az előbb is. Elmondom neki, hogy fodrász vagyok, nagyon szeretem az embereket hallgatni, miközben a székemben ülnek. Azt mondja, azt hitte, diplomás vagyok én is. - Én is, ez megüti a fülem, majd ránézek a szürke szemeimmel és azt mondom, hogy igaza van, van diplomám. Meglepődik és megkérdezi, miért nem a szakmámban dolgozom. Elmosolyodom, odaér a pincér.

Spanyol bort kérünk, amit ajánlanál - mondja a pincérnek. Már ő is mosolyog, rám pillant és felajánlja, hogy egy könnyű rozét hoz kezdésnek. Látom a szemén, hogy nem mi vagyunk az elsők, akik ezért vannak itt. Nem térünk vissza a diplomámra többé. Elmeséli, hogy van egy barátja, aki inkább vállalkozó lett, ő sem a szakmájában dolgozik. Inspiráló történet, nekem is teszik. Azt mondja, nekem is ezt kellene. Mondom neki, hogy majd meggondolom. Megérkezik a bor, koccintunk, azt mondja, hogy erre az estére, erre a találkozásra, amely valami igazán jónak a kezdete.

Nagyot nyelek a borból, tényleg finom. Emlékszem, az itallapon több, mint ezer forint volt belőle egy pohárnyi. Vagy talán kétezer. Nem tudom, hogy mennyi pénz van nálam, de szorongok, hogy hogy fizetem majd ki az egésznek a felét, ha végeztünk. Nem akarom, hogy meghívjon és azt sem, hogy itt hagyjon. Megint elkalandozom, de most nem kérdez semmit. Néz rám a kék szemeivel, a testvéréről beszél. A kis unokaöccséről aztán, meg a sógornőjéről, aki aranyásó. Sokszor mondja, hogy igyunk még, újabb pohárral rendel, a harmadik után már vöröset. Iszom vele, tartom a tempót. Nem korog már a gyomrom és érzem, hogy a fejembe szállt az alkohol.

Ittas vagyok, tudom, hogy látszik is. Grissinit hoz a pincér, meg egy üveg vizet, tölt nekem egy vízespohárba, majd bort is, egy öblös talpasba. Rám mosolyog, meg az asztal másik felén ülő kék szempár is rám szegeződik. Olyan vagyok, mint egy párduc a kifutóban. Szenvedek a bezártságtól, mások pedig mosolyogva bámulnak.

Újabb poharak fogynak, elmeséli a volt barátnőjét. Nem is akarok erre figyelni, nem érdekel, hogy mekkora ribanc volt a csaj. Nem érdekel, hogy megcsalta, és az sem, hogy nem volt jó az ágyban. Viszont már tudom, hogy ő is ittas, közben pedig a gátlásait is feloldotta az alkoholban. Az asztal alatt simogatja a térdem én pedig ettől összerezzenek.

Szeretném viszonozni, de lefagyok. Aztán később az asztalon tapogatja a kezemet, próbálja összefűzni az ujjainkat. Beleizzadtam a fotelba, de már egyáltalán nem érdekel. Megkérdezi, hogy messze lakom-e. Elmosolyodom és azt mondom, hogy nem. Kérdezi, hogy akkor miért késtem. Lefagyok. Azt mondja, csak ugratott és szerinte ez teljesen oké. Csodálatosan nézek ki, megérte rám várni. Jól esik a bók, elpirulok. Azt mondja, jár neki egy puszi mostmár, hogy ilyen jól választott bort. Arrébb húzza a széket, egészen közel mellém. A kezét a combomra teszi, övé ez a párduc, de mások még nézhetik. Kék szeme villog, piros már az ő arca is. Iszunk még egy pohárral - már nem számolom mennyi, elengedtem, megadtam magam az estének. A nyakamba bújik, megcsókol, belemarkol a hajamba, húzza, hátra, aztán oldalra, maga felé. Azt kérdezi, hogy szeretem-e így, mert neki ez nagyon jó, reméli, hogy hasonlóan érzek én is. Egy hang sem jön ki a torkomon. Félek.

Rápillantok az órámra, 3 óra telt el, részeg vagyok, forog velem a világ és pisilnem kell. Lehámozom magamról az izzadt tenyerét és kimegyek a mosdóba. Ahogy lecibálom magamról a harisnyám, kiszakad. Felfutott a szál, megállíthatatlan, rántja magával a többit. Leveszem. Kidobom a szemetesbe, úgyis csak beleizzadtam. Legszívesebben megmosnám az arcom a csapnál, de helyette a sminkemet igazgatom a tükörben. Piros az arcom, picit a szemem is, és összevissza áll a hajam.

Kilépek az ajtón, de ő ott áll előtte. Megkérdezi, hogy hiányzott-e, mire ismét lefagyok, de ő csak nevet, hangosan és hatalmasan - tudja, hogy az övé ez a játék, én pedig nem ismerem még a szabályokat sem. Azt mondja, várjam meg itt, aztán menjünk, ideje van. Mintha csak megsejtette volna, hogy én is így érzek, visszamegyek asztalhoz, és kiiszom az összes vizet, ami a poharamban maradt. Nem segít, de legalább nem is ront a helyzeten. Szeretnék elmenekülni, annyira kínos, annyira ijesztő ez az egész.

Érzem a tenyerét a derekamon, int a pincérnek, az pedig biccent: ismerik egymást. Kilépünk az ajtón, hűvös a levegő. Kicsit fázom harisnya nélkül, de legalább józaít a szellő. Magamra terítem a farmerdzsekimet. Maga elé ránt és megcsókol. Szenvedélyesnek szánja, de nekem nem esik jól, úgy érzem, menten megfulladok. Próbálom viszonozni, de egyszerűen nem megy, nem tudok érvényesülni.

Nem enged el. Azt kérdezi, hogy feljöhet-e hozzám. Lefagyok megint, bámulom a szemét, gyönyörű. Kék, mint a naplementében megvilágított égbolt, mégis hamis, tele mázzal, olyannal, amit nem akarok hazavinni. Azt mondja, rendben, akkor én megyek hozzá. Erősen szorítja meg a karom és taxit int a körúton. Visszapillant rám és azt mondja, nem gondolta volna, hogy így végződik az este, mindig ő megy fel a lányokhoz. Mondom neki, hogy pár megálló villamossal. Azt mondja, nem kell. Beülünk egy taxiba, a taxis kérdezi, hova menjünk. Mondja a címet, nem fogom fel, kimegyünk a városból. Megijedek. Esdeklőn ránézek, hogy nekem jó lenne az is, ha hozzám jönne. De nem érdekli. Zord lett hirtelen a tekintete, erősen szorítja a kezem, aztán az ölébe teszi. Azt akarja, hogy simogassam a combját, miközben markolja az enyém. Nem akarom magamon érezni a kezét, ez nekem sok.

Kinézek az ablakon, könnycsepp gördül le az arcomon, amikor elhaladunk az utcám mellett. Behunyom a szemem, elképzelem magam egy kád forró vízben a rémes este után. Megrázom a fejem és felkiáltok, hogy álljunk meg. A taxis megdermedt pillantással néz rám a tükörben, de vezet tovább. Oldalra pillantok és határozottan kimondom újra: meg akarok állni. Nem történik semmi, csak feszülni kezd a csönd. Elkezdek a táskámban kotorászni. 20.000 Ft van nálam. Kiszedem a bankjegyet a pénztárcámból. Kimondom még egyszer: álljunk meg. A taxis indexel jobbra, megkönnyebbülök. Érzem, ahogy a combomba belemar, de nem érdekel. Megkérdezem, mennyi volt a bor, azt mondja, pont elég arra, hogy hazamenjek vele. Mondom olyan nincs, mondja meg, felezzük le a számlát. Azt mondja, ezzel nincs elintézve. Ránézek a taxisra a tükröben, ő a cinkosom, lelassít, a droszton félreállt. Leteszem a húszast az ülésre, nyitom az ajtót. Érzem, ahogy a körmei szántják a húsom, majd erősen visszaránt a ruhámnál fogva. Azt mondja, drágám, ne viccelődj. Imádom,a mikor ezt csinálod, de mostmár menjünk szépen haza.

A taxis bizonytalanná válik, hátrafordul. Nem akarom, hogy a kék szempárba nézzen, mert akkor őt is hipnotizálja és továbbindulunk. Hangosan kimondom, artikuláltan, hogy én most kiszállok, ők menjenek nyugodtan tovább. Közelebb csúsztatom a pénzt és megkérem, hogy vegye le rólam a kezét. Az ajtót kitárom. 

Látom, hogy dühös, azt mondja, velem tart. Mondom, hogy nem kell, de erősködik. A taxis is bosszússá válik. Azt mondja drága az ideje. A kék szempár is oldalra fordul, a húszast előre dobja a taxisnak összegyűrve, morog valamit, majd kiszáll. Én bevágnám az ajtót és elmenekülnék, de mire észbe kapok már egy erős kar kihúz a kocsiból.

Azt mondja, hogy akkor menjünk hozzám. Mondom neki, hogy én egyedül akarok hazamenni. Azt mondja elkísér, ne féljek tőle. De félek, mégsem merem megmondani neki.

Gyalog is csak 10 perc. Mégis, óráknak hat, ahogy a derekamat markolja, időnként a hajamba szuszog és folyamatosan bámul. Megállunk a kapu előtt. Azt mondja, mehetünk. Mondom csak én megyek. Üssem a kódot, parancsol rám. Emelem a kezem, kijön valaki, átadja az ajtót, belépek. A lifthez megyek, tudom, hogy követ. Mondom neki, kamera van a lépcsőházban. Menjen innen. Azt mondja velem jön, én is ezt akarom, ő érzi.

Beszáll mellém a liftbe, nagyon félek. Izzadt már, a dühtől, meg az izgalomtól, savanyú a szaga, nem akarom, hogy itt legyen. Emelkedünk. Kiszállok. Utánam lép. Megkérem ne tegye. Azt mondja, ennyi pénzt nem hagy veszni. Ránézek, mondom neki, hogy kifizetem a felét. Azt mondja, nem tudom én azt megfizetni. Állunk a folyosón. Nem szólalok meg, csak próbálok szigorúan nézni. Kérdezi, melyik a lakásom, mondom, hogy az egyik. Még dühösebb lesz, ordítani akar, de nem mer. A tömegtől már fél, csak tőlem nem.

Így állunk ott, megmerevedve, érzem, hogy lüktet a halántékom, meg azt is, hogy pisilnem kell, de tudom, hogy most nem lehet hazamenni. Finom hangon megkérem, hogy menjen haza és én is szeretnék így tenni. Nem szólal meg, dühösen néz. Elengedi a karomat és az azzal összefogott hajamat, végre nem feszül a tarkóm. Fellélegzem, de kár: pofon csattan az arcomon, visszhangzik a lépcsőház. Hangosan megjegyzi, hogy ezt szeretik a ribancok, minden héten talál egyet, de ritka az olyan, akit még megdugni sem lehet.

Sírok, de próbálom a könnyeket nem kiengedni a szememből. Elfordul, visszamegy a lifthez, nem merek még megfordulni, várom, hogy belépjen. Rám néz és elém köp a folyosóra, majd beszáll a liftbe és, amikor végre rácsukódik a liftajtó, megengedem magamnak a sírást, kiszökik belőlem a félelem és összeesem ott a folyosón hirtelen. Hallom, hogy csattan lenn a kapu, hallom, hogy a kő is legurul a szívemről és tudom, hogy soha többé nem látom újra őt.

Ugyanazon a folyosón ülök, ahol június eleje óta majdnem minden egyes nap. Ugyanott várakozom, ugyanúgy keresztbe tett lábbal. Folynak a könnyek az arcomon a boldogsággal kevert félelem hatására. Öt hónapot töltöttem itt, öt hónapig a negyedik emelet az életem meghatározó része volt. Ágyam volt az osztályon, névről ismertek a terapeuták és a nővérek. Itt kaptam gyógyszereket, itt vettek tőlem vért a kontrollokon. És itt fejtettem fel egy csomó problémám gyökerét - itt fejtettem meg az életem egy részének az értelmét.

Többdiplomás, értelmiséginek mondott, talán középosztálybeli, magamat függetlennek valló nő vagyok. Az utóbbi hónapokban mégis a szüleim segítségére, a barátaim támogatására és a környezetem türelmére szorultam. Akkor, amikor nem tudtam dolgozni és a spórolt pénzemet felélve próbáltam meg kifizetni a lakbért és akkor is, amikor éjszakákon át nem aludtam a szorongástól. Vagy, amikor pánikrohamaim voltak a tömegközlekedési eszközökön, amikor nem mertem egyedül otthon maradni, és akkor is, amikor a terápia még az alap szenvedésnél is rosszabb volt.

Gyógyszereket kaptam, több félét. Volt, amelyik használt, más pedig nem vált be: egyszer nekiszédültem az ajtófélfának, beájultam éjszakára, máskor pedig túlpörögtem és két napig le sem hunytam a szemem. Azt gondoltam, hogy soha nem lesz jobb és sokáig remény helyett szedtem a frontint. Aztán mégis, előbb-utóbb megtaláltuk azt, amitől csak a hajam hullik.

A hangulatom, mint a Csendes-óceán, hullámzott (és hullámzik is majd még). Voltak jobb és rosszabb napok, megterhelő, fájdalmas foglalkozások és félelmetesnek látszó, riasztó diagnózisok. Aztán mégis, szépen sorban, felszámoltuk a szenvedést okozó tüneteket. A csendes-óceáni vihar megnyugodott, én pedig, bár nem erről volt szó, nem ezt ígérték, mintha ki lennék cserélve.

Életemben először nyugodt vagyok.

A problémák, a szarságok ellenére. Annak ellenére, hogy bizonytalanságok tűzdelik a jövőm. Hogy nem tudom pontosan mit fogok dolgozni a jövő héten. Mégis, biztos vagyok abban, hogy erősebb lettem, mint valaha - és ez a tudat megnyugtat: legyőztem önmagam. A legnehezebb feladat, mondják: szembenézni önmagunkkal.

Ennek a posztnak a tartalma 2019 október végén született meg. Mégis, az aktualitása és a lezárás zűrzavara miatt képtelen voltam publikálni. Olyan nehezen beszélünk arról, hogy mi van bennünk, az érzéseinkről, a kudarcainkról, a szenvedéseinkről. És nehezen is nézünk velük szembe, még akkor is, ha tudjuk, hogy muszáj. Ez a pár sor az én érzéseimet mutatja be azzal kapcsolatban, hogy milyen volt otthagyni a pszichiátrát. És ennek ma öt hónapja - ugyanannyi idő telt el kinn, mint amennyi benn. Öt hónap az új időszámításban.

A csapból is koronavírus folyik. Megnyitom a facebook-ot, az instagram-ot vagy felmegyek bármelyik hírportálra (a Mandínertől kezdve az Indexen át a HVG-ig), mindenhol koronariogatás megy. Arról, hogy ez mennyire jogos vagy adott esetben felesleges, szerintem kár vitatkozni, meg arról is, hogy miért nyomasztjuk magunkat a hírek olvasásával. Talán csak azért, mert tájékozódni szeretnénk, ha már a fővárosban ragadtunk, a lakásunkba zárva.

És a kialakult helyzettel kapcsolatban nem is az a legnagyobb baj, hogy a vírus a lakosság egy részére kimondottan veszélyes. Mert van, ami a vírusnál sokkal pusztítóbb, azonban sokkal könnyebb lenne megelőzni: ez pedig a felesleges utálkozás. A COVID-19 jó ürügyet szolgáltat arra, hogy utáljuk az idegeneket, utáljuk a többi embert a boltban, a tanárokat, az orvosokat, hogy utáljuk egymást és a politikusainkat. Az elmúlt években (vagy inkább évtizedekben) kialakult gyűlölet-alapú politizálás gyümölcsét most lehet igazán szépen learatni. Pánikkal és pánikoltatással.

Olvastam egy cikket, egy gyermek tollából, aki az iskolatársai által elszenvedett rasszista támadásokról írt (és most támadásnak definiálom a verbális erőszakot is). Magyarul: ott tartunk, hogy gyermekeket vegzálunk az utcán azért, mert ázsiai felmenőkkel rendelkeznek, holott ezek a gyerekek lehet, hogy még soha nem is voltak a Föld másik oldalán, mert ide születtek, ezt tekintik hazájuknak és a családjukkal együtt európainak tartják magukat. De Magyarországon elég egy gyanús vonás, egy óvatlan tüsszentés, a puszta létezés ahhoz, hogy utáljanak.

Egy másik ismerősöm mesélte, hogy ázsiai kollégája home office-ba burkolózott, mert már nem bírta tovább elviselni a tömegközlekedési eszközökön tapasztalt gyűlölködő bámulást és a beszólogatásokat, melyeket annak ellenére magára vett szegény, hogy nem is beszél túl jól magyarul. Csak évek óta itt dolgozik - ennek az országnak az adóját fizeti, itt lakik, itt vásárol, ide termel GDP-t (amit mellesleg sok magyar állampolgár nemigen mondhat el magáról, köztük prominens, külföldre telepített vállalataikban pénzt csináló politikusaink sem). Ennek ellenére a külföldieket - vagy azokat, akiket ránézésre annak vélünk -, ma mindennél jobban utáljuk.

Kiürült a bulinegyed, a VII. kerületi albérletem közelében az Airbnb lakások csöndbe burkolóznak. Lemondták a lehúzható külföldiek a szállásaikat, nem itt temetik el a pénzüket, ami hatalmas gyomros a magyar gazdaságnak - ezt nálam sokkal okosabb emberek is belátták már (meg sokkal butábbak is...). Erre bezzeg jók lennének, szállodahajózni, meg gulyást zabálni háromezerért. De a metróra nehogy felszálljon munkába menet, meg ne ide járjon a gyereke iskolába.

A gyűlölet pedig felülről kúszik be a polgárok agyába. Addig, amíg semmi másról nem szól a politika, mint egymás mocskolásáról, addig, amíg felülről meghatározott mantrákkal programozzák a lakosságot az idegengyűlöletre (és egymás utálatára), addig olyan nehéznek látszik a változás. A közmédia még mindig azzal van elfoglalva, hogy politikai hasznot hajtson a kormánypártnak és egyszerre harcol a migránsokkal, az ellenzéki pártokkal, ja és a nem is olyan elhanyagolható kockázatot jelentő járvánnyal (illetve sepreget és mismásol - de azt is megszoktuk már).

Közben pedig a mélyen tisztelt ellenzék sem tesz mást: ha vezető politikusaink az iskolabezárás ellen voksolnak, az a baj, ha pedig péntek este bejelentik, hogy mégis bezárják a sulikat, akkor azon is igyekeznek fogást találni. Egymásnak mondanak ellent a kommunikációjukkal, ahelyett, hogy a legegyszerűbb és legtisztességesebb üzenethez folyamodnának: az igazsághoz. Esetleg még az összefogáshoz, de addig, amíg bárkinek haszna van a másik taposásából, én már nem merek ez utóbbiban reménykedni.

Tehát a COVID-19 sem hozott semmi újat a karanténon kívül, csupán további okokat arra, hogy az online térben, illetve személyesen is utálhassuk egymást. Bár én lennék a legboldogabb, ha a kijelentésem alaptalan maradna és a szolidaritás csírája megjelenne irigy kis országunkban.

Nehéz volt újra nekiülni, és arról írni, ami az elmúlt időszakban a leginkább foglalkoztat, főleg azért, mert bár tudom, hogy szükséges és fontos beszélni róla, húsbavágóan fájdalmas megjegyzések kísérték a korábbi bejegyzésemet. Aztán eltelt pár hét és arra jutottam, hogy csak azért kussolni, mert pár ember képtelen a saját nézőpontján kívülre tekinteni, hülyeség. Azért meg pláne kár lenne elvetni az írás gondolatát, mert félek valakitől.

Úgyhogy most inkább arról írnék, hogy mi mindentől kellett elköszönnöm az elmúlt pár hónapban, amióta gyógyszeres és pszichoterápiás kezelés alatt állok a betegségemmel kapcsolatban.

Itt jegyezném meg, jó hangosan, hogy az alábbi lista egy szubjektív összegzés. Nem érvényes mindenkire és nem érint mindenkit. Én így élem meg, és ezen túlmenően nagyon is érdekel, hogy mások mit tapasztalnak, ám nyilatkozni csak a saját érzéseimről tudok. Így itt minden ezeket tükrözi, általánosítás nélkül.

1. Viszlát hosszú haj!

A valproátszármazékokról köztudott, hogy számos mellékhatással rendelkeznek - ahogy egyébként az összes többi antiepileptikum -, ezek többsége azonban dózistól függően máshogy jelenik meg az egyes személyeknél. Nekem egy viszonylag alacsony állandó dózis mellett is csomókban hullik a hajam. Hetek óta tervezgetem, hogy elmegyek fodrászhoz, rövidebbre vágatom, kacérkodom annak gondolatával is, hogy leállok a festéssel (de az ősz hajszálaimat képtelen vagyok elfogadni) és persze bevásároltam csodát ígérő hajápolókból és készítményekből. 

Sejthető, hogy utóbbiak csak arra voltak jók, hogy nem tudtam bánatcsokira költeni a pénzem, mert patikában és drogériában hagytam a forintokat. Cserébe viszont 40 perceket ülök duzzogva, hajszeszes fejjel a kádban, a legegyszerűbb hajmosás is 20 percig tart és továbbra is könnyek gyűlnek a szemembe, akárhányszor fésülködésre vetemedek - mert inkább le is szoktam róla, hogy ne lássam az irdatlan mennyiségű hajszálat, ami elhagyja a fejemet.

Persze ez most színtiszta picsogásnak látszik és minek fröcsögöm vele tele az internetet. De nekem igen sokat jelent és a fórumokon olvasottak alapján egyébként úgy látom, másoknak is. A tudat, hogy ezek a szálak most kipotyognak és ha nőnek is kis babahajak, soha nem lesz már dús és hosszú hajam, mert töredezik, elvékonyodik és az egész olyan csapzott hatást kelt. 

Remélem rövidebben jobban mutat majd.

2. Sziasztok kilók!

Mielőtt kórházba kerültem volna, magamhoz képest meglehetősen sokat fogytam. Tekintve, hogy hetekig alig ettem, ez nem is csoda, mégis, normál étkezés mellett is felkaptam magamra jópár, makacsul ragaszkodó kilót. Persze ez önmagában nem lenne nagy gyász: kis diéta, sportolás és hopp, már ott sincs a kis zsírpárna... Jah, nem. Ez nem vándorol csak úgy le a testemről, olyan, mintha rámszögelték volna. 

Mondjuk pont ma gondolkodtam el azon is, hogy milyen ironikus egy olyan gyógyszert szedni, ami a klinikai tesztek alapján is hízást okoz, néhány évvel azután, hogy bulimiával diagnosztizáltak. Gyakorlatilag gyorsítva végigzongoráztam az akkori terápiámat a kétségbeesés, hányás, koplalás és normál evés skálán. Persze egy grammot nem fogytam, de legalább mostmár el tudom fogadni, hogy ennek csak hosszabb távon lesz értékelhető eredménye és természetesen nem purgálással érhetem azt el.

3. Eddig sem terveztem gyermekvállalást, de akkor mostmár nem is kéne.

Tudom, ez egy érzékeny téma, korábban alaposan kifejtettem a véleményem arról, hogy mennyire szívünk joga eldönteni, hogy szeretnénk-e gyermeket vagy sem. Egyébként érdekes, hogy mennyire máshogy gondolkodnak erről az emberek és milyen sokan viselnek szemellenzőt - ám most nem erre szeretném kikerekíteni a dolgot. Sokkal inkább arról lenne szó, hogy én ezt magam szerettem volna eldönteni és nehéz megemészteni, hogy most némi kemikália irányít helyettem. Nem mennék bele a hormonális összejáték részletes leírásába, a lényeg az, hogy a ciklusomon át alaposan bekavart a kis molekula az életembe.

A valproátszármazékok károsíthatják a magzat egészségét, tehát terhesség alatt a gyógyszer egyáltalán nem szedhető (bipoláris zavarban általában teljesen megvonják, epilepsziában azonban bizonyos esetekben minimáldózissal próbálkoznak). Minden dobozon és tájékoztatón szerepel, hogy megfelelő fogamzásgátlást kell alkalmazni a kezelés alatt, a klinikai tanulmányokban pedig az is szerepel, hogy a kísérletek kimutatták, a termékenységi mutatókat is ronthatja a gyógyszer. 

Tény, hogy tényleg nem terveztem gyermeket vállalni a közeljövőben, de nagyon más azt érezni, hogy ezt a döntést már nem biztos, hogy én hozom majd meg. Az pedig, hogy a menstruációm minden hónapban a szokásosnál többszörösen jobban megkínoz, csak hab a tortán és persze, mint minden valamire való nő, kussolok róla, mert gáz lenne részletezni.

Természetesen, amikor kiválasztásra került a megfelelő gyógyszer, az orvosaimmal elbeszélgettünk a mellékhatásokról is. Mindent egybevetve már akkor is úgy éreztem, hogya bénító hangulatingadozások és koncentrációképtelenség helyett ezek a felsorolt problémák, ha nem is eltörpülnek, de vállalhatók. És tényleg azok, immár fél év távlatából azt hiszem, nem dönthettem volna abban a helyzetben jobban. Túl avgyok a "télidepin", végre közeledik a tavasz, ami feltölt energiával, azt hiszem, ilyen körülmények között már inkább pozitívan tudom értékelni az eredményeket. Mert bizony vannak, az, hogy az életemet képes vagyok önállóan, ha nem is tökéletesen, de napról napra megszervezni, rengeteget jelent számomra. 

Valami ilyesmit ígértek, enyhébb tüneteket. És lám, igazuk volt.