Emlékszem, kicsik voltunk még, amikor a barátnőmmel többször is felhívtuk a szavazóvonalat, mert olyankor a tehetségkutatónak az a versenyzője köszönte meg a hívást, akire szavaztunk. Imádtuk a srác hangját és amennyire egy kiskamasz szerelmes lehet egy sztárba, annyira mi bele voltunk esve a bálványba. Akkor hallgatóztam a kagylón keresztül így utoljára.

Most a telefonodat hallgatom, nem értem, hol maradsz ilyen soká. Este hétre beszéltük meg, a nyugatinál. Vártam, mindig vártam, hogy láthassalak. Olyan izgalmas volt: alig ismertelek, faltam a szavaid, nem zavartak a viccek, az összefüggéstelenségek, nem bántott az sem, hogy folyton ismerősökbe botlottunk, mert büszke voltál, hogy az oldaladon én sétálhatok.

De most nem értél oda időben. Mondjuk, általában soha nem érsz oda sehova időben. Olyan vagy, mint egy rosszul beállított órán a mutató, megérinted a számokat, de csak távolról és azt is csak késve. Úgy képzellek el ilyenkor, mint a percmutatót, a másodpercmutató helyett, talán valamilyen lassító áramkör van benned.

Fel sem merül bennem tehát, hogy a késésednek oka is lehetne – tudom, hogy úgysem indultál el időben, pedig ez a fordulónk, egy éve ilyenkor álltunk itt először, a nyugatinál, amit azért választottál, mert ehhez nagyon közel laktál. Én akkor ezt még nem tudtam, készségesen ideutaztam, később pedig hazakísértél, egyszer pedig oda is költöztél hozzám.

Mindig arra gondolok, mennyire jó lesz a nyakadba fúrni az orrom, milyen jó lesz szorosan átkarolni téged, amikor megérkezel – talán csak ezért késel, hogy legyen elég időm kiélvezni az álmodozást. Az álmodozást arról, aminek már meg kellett volna történnie, de én csak várok rád. Egyre bosszúsabbá válok: fejben gyártom helyetted a kifogást. Lekésted a buszt, tovább kellett maradnod a munkahelyeden, éhes voltál és a gyrososnál vártál, vagy csak egy ismerősödbe botlottál. Feltartóztattak – más a hibás. Tudom, hogy lesz egy jó magyarázat, egy univerzális ürügy, a tökéletes kifogás.

Mindig megbocsátottam a magyarázkodást, már azelőtt, hogy odaértél volna, arcomat szorosan a nyakadba fúrva pedig a történetek is hihetőbbek voltak. De ma csalódom. Hiába gyártom le az eddigi legjobb kifogásodat (lekésted a buszt, ami még nem lett volna baj, de a villamost is, a munkahelyed felől, ezért gyorsan elmentél kajálni, ahol azonban szembejött egy ismerős, és a következő buszt is lekésted, a villamost pedig már pótolják, a pótló nem jár idáig, így vártál tovább, de a következő járat kimaradt, csak ezért várakoztattál), nem érkezel meg.

Máskor türelmes vagyok, tudom, hogy úgysem veszed föl a telefont, de azért most inkább rád írok. Hiányzol, de a neved mellett nem jelenik meg a három pont, a kopogó jelzés. Várok tovább, tíz perce állok már ott, billegek, a járókelők arcát lesem. Egyik sem te vagy.

Néha azt gondoltam, élvezed az aggodalmam. Visszaélsz a türelmemmel, a hidegvéremmel. Pedig nem voltam se türelmes, se hidegvérű, de veled minden egyes alkalommal kivételt tettem. Te kiérdemelted talán. Nehezen veszem rá magam, hogy felhívjalak, most is csak bámulom először a készüléket némán. Még mindig nem válaszoltál.

Talán még egy kis eső kellene, amivel a várakozás még elviselhetetlenebb lehetne. Forr a fejem, gubancolom a hajam, a huszadik hívásnál viszont fel kell, hogy adjam. Megunom, vagy csak szimplán elkezd fájni, hogy mindig nekem kell ugyanarra a lomha percmutatóra várni.

Most is arra várok, nézem a fehér falon a lassú órát. A percmutatót, a rovátkákat. Megint várok rád, megint miattad kell türelmesnek lennem.

A huszadik hívás után sem te vetted fel, hanem csak a géphang. A hívott szám jelenleg nem elérhető. Ezt mondta. Volt pofája megállapítani, hogy huszonegyedjére sem fogod felvenni.

Csakhogy azóta a percmutatóval is beérném, de óramutatóvá lassultál. Az orvosok kezében szinte teljesen megálltál. Azt kell mondjam, mostantól bármennyit várok rád, téblábolnék megint a nyugatinál, és a koldus sem zavarna. Csak lennél elérhető újra.