Hát, amúgy... Tényleg?!
„A nemi szabadság elleni bűncselekmény esetében elvárt, hogy a sértett is védje, amit a törvény véd, különben nem valódi a nemi szabadsághoz való ragaszkodása”
A telexen megjelent cikkben rengeteg dolog benne van, amit nem akarok elismételni. Mégis, lenne még néhány kérdésem, amit talán érdemes lenne átgondolnunk ezzel kapcsolatban.
Tényleg olyan világban szeretnénk nevelni a gyerekeket, ahol ilyen cinikus stílusban kezelünk súlyos bűncselekményeket? Úgy teszünk, mintha az áldozatok hoznák létre a helyzeteket, amelyekben áldozatokká válnak: a minekmentodázással, a hülyevoltésnemvetteészrezéssel meg a minekvártamegazelsőpofonttal. Nem, nemcsak a bíróságon, hanem itt, Facebook-on, a fodrásznál, az utcán, amikor kibeszéljük az eseteket. Társadalmi szinten vagyunk gusztustalanul cinikusak, mert nincs kultúránk egyébre.
Tényleg meg akarjuk várni, hogy mi legyünk azok, akiket majd szánalommal szemlélnek a házban? Hogy rajtunk legyen a monokli, hogy minket zárjanak a kazánházba? Tényleg van olyan ember, aki csak akkor fogja érteni, hogy ezzel mi a baj, ha a saját bőrén tapasztalja? Ha a saját érzelmeit facsarja ki egy ilyen eset? Hova a francba sorvadt el belőlünk az empátia és mikor? Sajnáljuk a menhelyi kutyákat, de ha egy fiatal nőt megerőszakolnak bedrogozva, akkor arról meg ő tehet?
Tényleg nem fogunk beleszólni? Tényleg nem fogunk segíteni? Tényleg elfordulunk? Tényleg? És amikor nekünk lesz szükségünk segítségre, majd akkor is elfogadjuk, hogy senki nem segít, senki nem tépi fel az ajtót, senki nem szól bele, senki nem fut utánuk, senki nem hív rendőrt? Mindent és mindenkit bármiért és mindenért kibeszélünk. Pletykálunk. Tudunk róluk mindent. De amikor kellene, akkor csöndben vagyunk. Akkor magunkra zárjuk az ajtót és azt mondjuk, nem a mi dolgunk. Ami meg valóban nem az, abba lelkesen beleugatunk.
Pedig igazából ebbe kellene rohadtul beleugatni. Hogy ezt ne lehessen következmények nélkül ilyen, végtelenül cinikus stílusban leírni. Ez a mondat nem a pestisrácokon jelent meg. Nem-nem. És ez baj. Mert nem vélemény, hanem hivatkozási alap. És baromira nem annak kellene lennie.
Az áldozathibáztatás nem oké. Társadalmi szinten csináljuk, de attól még nem legitim. Itt az ideje, hogy elkezdjünk foglalkozni a kérdéssel, nem jogi szempontból, hanem etikai, erkölcsi és a mindennapi értelemben. Hogy ne maradjunk olyan gyarlók, mint amilyenek most vagyunk akkor, amikor elfordulunk vagy amikor szó nélkül hagyjuk, hogy ez, a fent idézett pár sor helyet kapjon egy, hivatalos szerv által kiadott dokumentumban.
