Ugyanazon a folyosón ülök, ahol június eleje óta majdnem minden egyes nap. Ugyanott várakozom, ugyanúgy keresztbe tett lábbal. Folynak a könnyek az arcomon a boldogsággal kevert félelem hatására. Öt hónapot töltöttem itt, öt hónapig a negyedik emelet az életem meghatározó része volt. Ágyam volt az osztályon, névről ismertek a terapeuták és a nővérek. Itt kaptam gyógyszereket, itt vettek tőlem vért a kontrollokon. És itt fejtettem fel egy csomó problémám gyökerét - itt fejtettem meg az életem egy részének az értelmét.

Többdiplomás, értelmiséginek mondott, talán középosztálybeli, magamat függetlennek valló nő vagyok. Az utóbbi hónapokban mégis a szüleim segítségére, a barátaim támogatására és a környezetem türelmére szorultam. Akkor, amikor nem tudtam dolgozni és a spórolt pénzemet felélve próbáltam meg kifizetni a lakbért és akkor is, amikor éjszakákon át nem aludtam a szorongástól. Vagy, amikor pánikrohamaim voltak a tömegközlekedési eszközökön, amikor nem mertem egyedül otthon maradni, és akkor is, amikor a terápia még az alap szenvedésnél is rosszabb volt.

Gyógyszereket kaptam, több félét. Volt, amelyik használt, más pedig nem vált be: egyszer nekiszédültem az ajtófélfának, beájultam éjszakára, máskor pedig túlpörögtem és két napig le sem hunytam a szemem. Azt gondoltam, hogy soha nem lesz jobb és sokáig remény helyett szedtem a frontint. Aztán mégis, előbb-utóbb megtaláltuk azt, amitől csak a hajam hullik.

A hangulatom, mint a Csendes-óceán, hullámzott (és hullámzik is majd még). Voltak jobb és rosszabb napok, megterhelő, fájdalmas foglalkozások és félelmetesnek látszó, riasztó diagnózisok. Aztán mégis, szépen sorban, felszámoltuk a szenvedést okozó tüneteket. A csendes-óceáni vihar megnyugodott, én pedig, bár nem erről volt szó, nem ezt ígérték, mintha ki lennék cserélve.

Életemben először nyugodt vagyok.

A problémák, a szarságok ellenére. Annak ellenére, hogy bizonytalanságok tűzdelik a jövőm. Hogy nem tudom pontosan mit fogok dolgozni a jövő héten. Mégis, biztos vagyok abban, hogy erősebb lettem, mint valaha - és ez a tudat megnyugtat: legyőztem önmagam. A legnehezebb feladat, mondják: szembenézni önmagunkkal.

Ennek a posztnak a tartalma 2019 október végén született meg. Mégis, az aktualitása és a lezárás zűrzavara miatt képtelen voltam publikálni. Olyan nehezen beszélünk arról, hogy mi van bennünk, az érzéseinkről, a kudarcainkról, a szenvedéseinkről. És nehezen is nézünk velük szembe, még akkor is, ha tudjuk, hogy muszáj. Ez a pár sor az én érzéseimet mutatja be azzal kapcsolatban, hogy milyen volt otthagyni a pszichiátrát. És ennek ma öt hónapja - ugyanannyi idő telt el kinn, mint amennyi benn. Öt hónap az új időszámításban.