Könnyű arról beszélni, hogy másokban milyen komplexusokat vélek felfedezni. És nyilván sokkal kényelmetlenebb arról, hogy bennem milyenek vannak, milyen érzések uralkodnak akkor, amikor - bár nem lenne muszáj -, mégis jó benyomást szeretnék kelteni. Vagy, amikor a dolgok nem várt fordulatot vesznek, kellemetlenre váltanak, esetleg kimondottan kínosak lesznek.

A hóhért akasztják.

Megfelelési kényszer - most ez a srác is meg fog hívni?

Valahányszor elhív egy srác, iszonyat kényelmetlennek érzem, hogy ő akarja fizetni a fogyasztást. Ezért szeretem azokat a helyeket, ahol a pultnál lehet kérni, az italokat azonnal kifizetni, így ha az elsőnél bele is megyek, hogy meghívjanak, a másodikat már én tudom kifizetni. Persze van olyan is, amikor belecsúszunk abba, hogy nem számoljuk a köröket - de ez igen ritka, nem hiszek abban, hogy egy első randin seggrészegen sok értelme lenne az ismerkedésnek.

És tényleg nem lehet erről a srácokat lebeszélni. Legalábbis az az érzésem, hogy képtelenség elfogadtatni sokukkal, hogy leszarom, mi illik és mi nem, nekem tök természetes lenne, hogy a saját italomat én fizetem - és tökmindegy, hogy ásványvizet iszunk, vagy valami fuxos koktélt.

És, hogy miért? Mert akárhányszor meghívnak, felvillan egy piros lámpa a fejemben: valamit akarnak tőlem. A piros lámpát pedig nem lehet csak úgy lekapcsolni ilyenkor, ez nem múlik el azért, mert megpróbálnak meggyőzni arról, hogy szó sincs ilyesmiről. Azon kattog a fejem, hogy mit várhat, mit akarhat és mi van, ha esetleg ennek hangot is ad majd. Hogyan fogom kezelni a helyzetet, mi lesz a megoldás rá és egyáltalán, tényleg, mit szeretne tőlem ez a srác? Mi lesz, ha nem egyeznek az elképzeléseink? - és akkor el is indul egy ilyen spirál, azon kapom magam, hogy nem tudok normálisan figyelni a beszélgetésre és máris teljesen elvesztem a fonalat, pedig valljuk be, meglehetősen irracionálisak a félelmeim ezzel kapcsolatban.

Mi van, ha nem lesz szikra?

Hiszek abban, hogy van kémia. Hogy azon túl, hogy egy-egy beszélgetésben egymásra lehet hangolódni, vannak olyan esetek is, amikor az első kézfogásnál érezzük azt, hogy akarjuk a másikat. És lehet, hogy baromi jót beszélgetünk, bejárjuk a fél várost, de ha nincs meg a szikra, akkor lehet az ember akármennyire nyitott és spontán, szerintem nem megyünk tovább. Legalábbis én nem, és gyanítom, vannak mások is így ezzel.

És akkor jön az a kellemetlen csönd, ami az így megélt csókokat, a kézfogáskezdeményeket, és a derekam erőtlen átkarolását kíséri. - Na az kínos! Olyankor az agyam egy egészen másik univerzumba kapcsolja magát és azon kattog, hogy meneküljön ki a helyzetből, anélkül, hogy bántóvá váljanak a megjegyzések, amelyek elhagyják a számat.

Mert lehet, hogy beszélgetni nagyon jó volt, de ennyi. Van ilyen és egy ideális világban ezt el kell fogadni. Még akkor is, ha ez most tinder, meg nyilván mindenki dugni akar, miért nem mondtam előre. Mert cseten nem érzem a szikrát, mert jó volt dumálni, mert tetszettek a sztorik és elröpült az idő. De ennyi. Rémkínos. Nemlesztöbbet.

Dunsztom sincs, hogy lehet ezt szépen tálalni, ezért kevésbé szépen szoktam. Vagy inkább nyersen. És közben azon emésztem magam, hogy megbántom a másikat, órákat loptam el az életéből, mert ő lehet, hogy tökre hitt abban, hogy aznap este tinderről leakasztott egy jócsajt. Hát nem. Maradtam a fogason, ő meg pörgethet tovább. 

Ha ilyen nyitott vagy, akkor velem is simán lefekhetnél!

Hogynepersze. Most persze lehet, hogy úgy tűnik, ezt csak poénból ideírtam, de tényleg hallottam már ezt. Megmosolyogtató, és egyben rohadtul bántó is, amikor valaki tényleg azt gondolja (vagy ha nem is gondolja, mégis kiszalad a száján), hogy ha az ember kicsit nyitottabb az ismerkedés terén, akkor máris válogatás nélkül bárkivel lefekszik, aki szembe jön. Ez sajnos, vagy szerencsére nem így van. És egyébként azt gondolom, hogy nemcsak a lányoknál, hanem a fiúknál is: nem hiszek abban, hogy egy srác bárkivel kefélne, csak azért, mert lehetősége van rá - legalábbis remélem, hogy nem így van, mert ennél minden pasi többet érdemel, ahogy minden lány is.

Meg egyébként a szex sem megy úgy, hogy csettintés - kefélés. Azért talán ennél egy kicsit több kell hozzá - akár egy jó beszélgetés, egy nagy séta, egy közös élmény - valami, ami belobbantja azt a bizonyos lángot. Ha pedig ez nincs meg, akkor megpróbálhat leitatni, elvihet valami irtóromcsi helyre, lehet akármilyen lenyűgöző (vagy gondolhatja magát akármilyen lenyűgözőnek) és haza is kísérhet, nem lesz semmi a dologból.

Bár az előbb azt mondtam, hogy a határozatlan közeledés kínos, azt hiszem a határozott ám teljesen egysíkú közeledés is az. Amikor valaki tényleg binárissá egyszerűsíti a lehetséges kimeneteket. Ez pedig azon túl, hogy kínos és kellemetlen, engem némi félelemmel is eltölt: megtelik az agyam újra megfelelési kényszerrel, előjön a mérleg a sarokból, elkezdem fejben összerakni, hogy most akkor mivel is tartozom, akkor most tényleg le kéne vele feküdnöm (elvégre valamiért csak ezt mondja) és hasonlók. 

/Mindenki megnyugtatására szeretném leszögezni, hogy eddig nem bonyolódtam ilyen viszonyba - a józan eszem velem tartott, de a kellemetlen érzés és a mérlegelés mindig bekúszik az ilyen helyzetekben./

Most tényleg tetszem neki, vagy csak megnyugtatásul mondja?

Állunk kedvesen, egymással szemben és látom, hogy nem erre számított. Ki van írva az arcára, hogy valami tök mást várt, pedig ha valamire ügyelek, az az, hogy a profilom pont olyan legyen, mint én: grimaszos, bolond, és még azt is tudja az, aki elolvassa a biom, hogy ez a blog is a tinderről inspirálódik.

Néhány kép alapján azonban mégsem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de még a facebook profil alapján sem derül ki az, hogy ki milyen ember a valóságban. Az csak a valóságban derül ki és ez így van jól. 

De aztán van olyan is, amikor túláradó bókok közepette tényleg csak arra gondolok, hogy biztosan csak dugni akar/meg akar nyugtatni/így nevelték és azért mondja. Mert képtelen vagyok elhinni ennyi pozitív információt magamról néhány perc vagy fél óra ismertség után. A kedvenc ilyen helyzeteim pedig azok, amikor valaki az intellektusomnak bókol, csak a diplomáim miatt. Pedig, valljuk be, diplomája ma szinte bárkinek lehet - nem ez az intelligencia fokmérője.

Ha pedig tetszeni akarok, de nem érzem a pozitív megerősítés hitelét, akkor átmegy az egész feszengősbe és még ha tényleg jónak tűnt az elején, akkor is rémes emlék marad a randi. Mindegy, hogy milyen szavakkal válunk el, a vége az, hogy alig várom, hogy a lakásomba érve lemossam a szempillaspirált és levessem magamról a gondosan kiválasztott ruhadarabot (vagy darabokat). Aztán jöhet egy meleg kakaó, kuckózás a fotelba, és ha elég szar volt az este, akkor a tinder visszatelepítése...

... mindegy, max. tindertojás lesz belőle.