Maradj csöndben, ha nem mondtad korábban!

Hiába éltük meg a #metoo-t és hiába nézünk olyan sorozatokat, mint a 13 reasons why, a zaklatás és az erőszak valahogy a mai napig tabu maradt. Vagy, ha mégis megszólalunk az ügyben, könnyen rácsúszunk egy áldozathibáztató narratívára. És bár én is azt gondolom, hogy vannak bizonyos dolgok, amit megtehetünk az erőszak (vagy az erőszakhoz vezető helyzetek) elkerülésére, végső soron rohadt kiszolgáltatottak vagyunk továbbra is. Annak ellenére, hogy egyre nagyobb médiafigyelmet kap a téma.

Nem mondhatsz nemet.

Olyan társadalomban élünk, ahol a gyermekeket arra szocializáljuk, hogy nem mondhatnak nemet. Nem mondhatnak nemet a szüleiknek, a dadusoknak, az óvónéniknek és a tanároknak. Aztán meglepődünk, amikor kamaszként olyan felnőtteknek vagy a kortársaiknak sem mondanak nemet, akiknek nemet kellene mondani - legalábbis, ha megtörténik a baj, akkor azt kérdezzük, hogy miért nem mondtál nemet? Mintha ebben a helyzetben lenne racionális magyarázata az eseményeknek, lenne tudatos síkja a történteknek és az illető nem szenvedne eleve eléggé...

Ezen mondjuk én is a 13. résznél gondolkodtam el jobban. Hogy egyáltalán, hogy lehet feltenni egy ilyen helyzetben azt a kérdést, hogy "biztos, hogy nem akartad te is?".

De, nyilván. Mindannyian akartuk, mert ha nem tudunk nemet mondani hangosan és erősen, akkor az automatikusan igent kell, hogy jelentsen. - A dolog nem ilyen egyszerű és hiába próbálják meg jogvédő szervezetek a lehető legegyértelműbben megfogalmazni a beleegyezés paramétereit, sokan a mai napig nem értik, mi a különbség a beleegyezés és a nem ellenkezés között.

És még ha valaki tudja is, hogy nem akarja, egyértelműen nem szeretné, hogy megtörténjen vele az, ami rá vár, akkor is bitangnehéz ellentmondani valaki olyannak, aki felettünk áll a hierarchiában. Akinek hatalma van fölöttünk, aki erősebb nálunk, akitől tartunk, vagy csak nem merjük elutasítani. Félelemmel vegyes érzés ez, amelyben megjelenik a düh, ami nemcsak a másik felé irányul (hogy miért hoz minket ilyen helyzetbe), hanem saját magunk ellen is, amiért ott vagyunk, beszorulva abba a pillanatba és még csak tátogni sem merünk, annyira le vagyunk fagyva.

De nem mondasz igent sem.

És lehet, hogy ez csak az utolsó pillanatban dől el. Akármiről is legyen szó, szexről, ölelésről, egy feladatról. Ha nem egyezel bele, nem erőltethetné rád senki. Mégis megesik, mert olyan mindja, aki fölötted áll: a tanárod, a főnököd, vagy akár egy tekintélyes családtag. Nekik pedig ellentmondani nem szabad.

Miután megtörténik csak a szégyen marad. Teljesen mindegy, hogy miért, a karma, meg az összes többi mondvacsinált ok hülyeség. Nem szabadott volna így alakulnia, mégis így lett, mert nem tudtam és végülis, nem mondtam nemet.

Hibáztatjuk magunkat, úgyhogy elfogadjuk azt is, hogy mások is minket hibáztatnak azért, ami történt. Teljesen validnak látszik ebből a nézőpontból, mert olyan természetes, hogy mi tehetünk róla. Nem mondtunk nemet, igaz, igent sem.

És a kettő itt válik szét teljesen: én meg valahol a kacsacsőr belsejében lebegek elesetten. Ott, ahol a nem és az igen összeér, valami vákuum-szerűség: nem egyértelmű, tudom, de az én fejemben is kavarognak most a gondolatok.

Mert nekem is van egy minta-hátizsákom, amiben tárolom az emlékeket a neveléssel, az óvodai, iskolai hisztikkel és dacoskodásokkal kapcsolatban. Arról is, hogy kinek és mikor akartam nemet mondani - és hogyan fulladtak kudarcba a próbálkozásaim. Akkor sem mondtam igent, mégis úgy történt midnen, ahogy mások mondták.

Ugyanúgy, ahogy megtörténnek a dolgok a kulcsrazárt ajtó mögött és nemcsak egy porcukros sorozatban, hanem a magyar valóságban is. Budapesten a kétezres években. Kamasz és fiatal felnőtt lányokkal és fiúkkal. Gyakorlatilag gyerekekkel.

És ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni az okokat, megmutatni a gyerekeknek, hogy mit tehetnek az őket ért sérelmek ellen, inkább hibáztatjuk azt, aki kiáll és beszél róla. Úgy teszünk, mintha teljesen rendben lenne az, amit akkor, ha velünk történik, nem fogadnánk el. De a másik, az más. Ő csak nem mondott igent.

Mit tanulunk meg belőle?

Hogy lehet továbblépni egy traumán, ha nem beszélhetjük ki? Ha örökre titok marad, hogy mi történt aznap délután, a másik éjszakán vagy a Gellérthegyen? Hogyan lehet feldolgozni valamit, amiről mi magunk sem merjük bevallani, hogy valóság? 

Lebegés ez a félelem és a szégyen között, a tökéletesség és a törékeny tökéletlenség mögött. Ahol azt kérdezgeted magadtól folyton, hogy mit basztál el, mi ment félre, miért nem álltál ki magadért, miért nem mertél bevonni valakit, szólni, mondani, hogy nem oké az, ami történik. Aztán feladtad, hagytad magad - azt gondoltad, gyorsabb és fájdalommentes lesz, ha nem ellenkezel. Soha nem tudod meg, hogy igazad lett volna, vagy akkor megmenekülsz a helyzetből, ám az, ami utána jön, nem hiányzott.

Mert tanulságképp az marad meg, hogy szólni gáz, segítséget kérni ciki és értelmetlen. Hogy ne rinyálj, hogy miért nem akkor oldottad meg, utólag ne siránkozzál. A hollywood-i színésznőkhöz hasonlítanak, azokat is lekurvázzák, meg te is egy utolsó ribanc vagy, mert akkor és ott nem merted felemelni a hangodat. Egy túlszexualizált világban, ahol a test egy árucikk és a kielégülés mindenkinek jár, aki megveszi, az marad meg bennünk, hogy tárgyak vagyunk, törékeny tárgyak egy vitrinben és akkor vesznek le minket a polcról, amikor óhajtanak.

Fel kell nőni hozzá

Egyébként tényleg ezt gondolom: hogy valamennyit segít az, hogy felnövünk, tapasztalunk, olvasunk, hallunk és látunk dolgokat ezzel kapcsolatban. Hogy a sok áldozathibáztatás mellett végre eljut hozzánk néhány olyan komment és cikk is, ami hangsúlyozza: az erőszaknak és a hatalmi visszaélésnek semmilyen formája nem oké, még akkor sem, ha te tíz vagy tizenöt éve nem tudtál nemet mondani egy kényszerítő kérésre. 

Évek kellenek ahhoz, hogy feldolgozzuk: ami történt, az nem a mi hibánk, még akkor sem, ha sokan ránk akarják hárítani a felelősséget,

mert sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy "minekmentoda", mint belátni, hogy alapjaiban kellene megváltoztatnunk a visszaélésről való gondolkodást. Meg kell értenünk, hogy ez ugyanúgy az edukáció részét kell képezze, mint a cipőkötés és a fogmosás megtanítása.

Hiába mondjuk azt, hogy az iskola előtt lebzselő szatírral ne álljanak szóba a gyerekek, ha mi magunk nem tudunk példát mutatni és biztonságos kereteket teremteni a nemet mondásra és a határok felállítására. Ugyanígy, nem várhatjuk el, hogy egy kapcsolatban egészséges egyensúly alakuljon ki, ha a gyermek otthon nem tanulta meg, hogy mit jelent szeretni és szeretve lenni elvárások és kényszerek nélkül. De erre még rengeteg példa van, csupa olyan, ami miatt azt gondolom, hogy utólag nem érdemes lelkiismeretfurdalást okozni akár egy komplett generációnak. Sokkal fontosabbnak tartom az előretekintést: hogy próbáljuk meg a jelenben és a jövőben jobban csinálni és jobban átadni a gyerekeknek és kamaszoknak az énhatárok tiszteletének lényegét és a nemetmondás művészetét.

Ahogy a gyerekeknek ahhoz, hogy megértsék mi történt, úgy a társadalomnak is fel kellene nőnie ahhoz, hogy a #metoo nem vicc, hogy a hatalmi visszaélés nem játék és természetesen nem oké a hamis vád sem - mert sajnos arra is van példa dögivel. Mégis, néhány koholt vád, meg buta vélekedés alapján teljesen igazságtalan elítélni és hibáztatni mindenkit, aki valaha átesett bármilyen hatalmi és/vagy szexuális visszaélésen. Ha azt mondjuk nekik, hogy ti mind hülyék vagytok és biztos csak kitaláljátok, amit állítotok, azzal azt üzenjük: az erőszak oké, mert úgyis az a hibás, akin elkövetik. Ő meg tűrje csendben, kussoljon róla. Mindegy, hogy mikor történt vele, hogy gyerek vagy felnőtt, hogy egyetemista vagy a munkahelyén éri a megaláztatás.

Pedig ez nem csak hülye emberekkel történik. De ha butának is kéne lenni hozzá, akkor sem érdemelné meg senki, hogy így alázza meg egy egyén, majd a teljes társadalom és az összes olyan háló, amelynek védelmében valaha bízhatott. Ha egyáltalán bízott benne valamikor.