Ez is csak egy olyan szomorú, hideg téli éjszaka volt. A cudar, a lehetetlen, az álmos. Hazafelé tartottam a busszal – már megint ugyanazzal és láttalak az ablakból, ahogy kapkodod a lábaidat. Egyiket a másik után raktad, a szemerkélő hóesésben. Hazafelé siettél talán, bár nem tudom, neked az mit jelent.

Nekem egészen mást, úgy érzem. Nem vagyunk egyformák. És abban különbözünk legjobban talán, hogy én ezt soha nem is vártam el tőled. Most se várnám, talán már mást sem várnék. Persze a buszt, de érted, tőled nem várnék már semmit. Nem kellesz többé. Vagy nem kellesz eléggé.

Szóval hazafelé a zajos buszon, a gondolataimat sem hallom, se az eső kopogását. Mindent elnyom a dízelmotor zakatolása. Meg az emberek zsibongása. Péntek van. Péntek este, a sokadik nélküled. Nem számolom, de hidd el, rengeteg volt már így, mégis szokatlan. Átmegyünk az egész városon, látom a fényeket, a villámok fénye az utcai lámpákéval keveredik, egy kicsit megfeledkezem arról, hogy ilyenkor normális esetben milyen sötét szokott lenni.

És meglátlak. Hetek óta nem láttalak. De most szomorú lettem, elesettnek érzem magunkat és nem értem, hogy mi történik körülöttünk. Nem értem, miért nem kellesz eléggé többé. Leszállnék, de az ajtó becsukódik, mire észbe kapok, mintha a testem lelassulna, az agyam a tagjaimhoz képest gyorsabban járna. Rád gondolok, olyankor mindig megőrülök – nincs ebben semmi meglepő. De most szakad az eső, talán azért nincs kedvem leszállni.

Hiányzol, és ezt már annyiszor el akartam mondani. Nem azért, mert nem veled töltöm a péntek estét. Hanem a gondolataid. A péntek esti bor az erkélyen, az ágyban meztelenül születő elméletek, az utolsó pillanatban kapott ihletek. A remény a holnapra, valami jobbra. Nem te hiányzol, hanem az, ami veled volt. Nem te kellettél, csak az, ami veled járt. A csomag, amit aztán egyszer úgy emlékszem, a reptéren hagytál és többé nem volt olyan semmi, mint előtte.

Mert elmúlt. Talán más volt, talán csak elrontottuk, de már nincs. És hiányzik. Nem te, vagy én, hanem a mi, az, ami közössé vált bennünk, a terveink. A jövőnk.

A jövőm sétál ott, hosszú esőkabátban, a széllel szembe a vízszintesen hulló cseppekkel ellenben és ázik. A jövőm ázik, olvad a zivatarral. Mintha minden, amit addig hittem és építettem cukorként málna szét az aszfaltról és én mindezt türelmesen nézem a busz ablakából.

Nem emlékszem már, hogy miért. Azt sem tudom, hogy kiért, de az biztos, hogy megtörtént. Az a valami, amiért nem hozzám sietsz többé.

Szomorú és hideg ez az éjszaka. De az az igazság, hogy nem téli. Zivatar van és nem hó esik. Villámlik, de éppen, hogy csak csepereg hozzá az eső – szemerkél. De te még mindig ott vársz, helyettem, vagy miattam, de lehet, hogy értem. Csak már máshoz sietünk haza, az esővel szemben, a szél ellenében és elfeledjük közben azt, hogy volt nekünk már mindenünk közös, csak a jövőnk, az nem lehetett soha egység.

Szomorú az éjszaka, hajnalba fordul. A plafont bámulom és sírok közben. Sok-sok éve szeretnélek, ha képes lennék rá.