Hát, amúgy... Majd tarkónvágnak a hormonok és úgyis akarsz gyereket.

Hát, amúgy meg lehet, hogy nem. De ne szaladjunk ennyire előre!

Klasszikus szerepek egy változó világban

Lerágott csont tudom, mégsem lehet eleget beszélni arról, hogy a folyamatosan modernizálódó világunkban még mindig a régi, klasszikus szerepeket igyekszünk ráhúzni egymásra. Mindezt pedig olyan vehemenciával és eltökéltséggel tesszük, hogy közben észre sem vesszük, a másik levegőért kapkodva könyörög: legalább hallgassuk meg a véleményét. Ha nem is változik még attól a mi világképünk, legalább hallgassuk meg! 

Mert lehet, hogy teljesen mást gondolunk, de két különböző világnézet bizonyos helyzetekben igen jól megférhet egymás mellett és azt gondolom, hogy ilyen eltérő világnézeteket tartalmaz a szülőség kérdésköre is. Hogy szeretne-e valaki gyermeket, avagy sem. Ha pedig az illető nőként vallja, hogy nem vágyik gyermekáldásra, rögtön jön a doboz - nem csak a társadalom részéről - és figyelmeztet: majd úgyis meggondolod magad.

Bárcsak így menne ez! Hogy egyszercsak meggondolom magam. Mármint biztos vannak ilyen helyzetek, de köszönöm, ha meggondolom magam, az sem azért lesz, mert valaki folyamatosan azzal szórakoztat, hogy az orrom alá dörgölje: itt az ideje gyermeket vállalni.

Az én testem, az én döntésem

Egyébként, én tényleg azt gondolom, hogy mindenkinek jár annyi önrendelkezési jog, hogy eldönthesse: szeretne-e gyermeket vállalni, vagy nem. Az egyetlen olyan dolog, ami ebbe beleszólhat és logikus, hogy bele is szól, az a párkapcsolat. Nyilvánvaló, hogy egy férfi, ha arconpörög és fejenáll, akkor sem tud teherbe esni és nem veheti át ezt a feladatot egy nőtől. Mégis erős túlzásnak tartom, amikor valaki azzal érvel, hogy a nők ezzel a férfiaktól is elvesznek valamit.

Mintha nem lenne még X milliárd olyan csaj, aki tényleg szeretne anya lenni. Érdemes lenne talán velük találkozni akkor.

A gyermekvállalás tehát egy egyéni döntés, amelynek ugyan nagy hatása van a teljes társadalom jövőjére, mégsem emelhető ki a hatásköréből. Legyen szó támogatott hitelekről, kormányzati programokról vagy társadalmi nyomásról - ezek egy felelős ember számára nem jelentenek instant gyermekvállalási kedvet. A felelős ember ugyanis belátja, hogy a gyermeknevelésnek rengeteg más összetevője van.

Egy csomó olyan hatás, ami a testemet, az életemet, azok minőségét, a hangulatomat és a teljes jövőmet meghatározzák majd. Más emberré tesz, ha szülővé válok és nem azért, mert ez valami negatív dolog, hanem azért, mert szülőnek lenni a világ egyik legnagyobb felelőssége. Szóval, ha már ott tartunk, hogy gyermekvállalás, hadd döntsön mindenki maga ebben az igen kényes kérdésben!

Nem való mindenkinek

Tényleg ezt gondolom. Hogy a gyermekvállalás nem való mindenkinek. Hogy nem muszáj minden embernek szülővé lennie - mert valljuk be, biztos mindannyian ismerünk olyan embereket, akik mindent elkövettek, hogy megkeserítsék a gyermekük életét. Lehet, hogy nem szándékosan, de egy életre elég traumát okoztak annak, aki elvileg a legfontosabb lenne számukra.

A szakmai számontartja a különböző "gyerektípusokat". A legszerencsésebbek nyilván azok a szerelemgyerekek, akik őszinte szeretet eredményei és ebben az érzelemben lubickolva cseperednek fel. De mellettük vannak a kevésbé szerencsés gyermekek: akik a kapcsolat megmentéséért születnek vagy azok, akiket azért vállalnak, mert nincs más megoldás. Biztos, hogy ezeknek a gyerekeknek mind meg kell születni? Mi van, ha én magam nem tudom eldönteni, hogy melyik szülőtípus lennék és tartok attól, hogy nem lennék elég jó - így inkább nem vállalom az ezzel járó terheket és felelősséget?

Lehet, hogy nem azért nem való nekem gyermek, mert nem szeretem őket, hanem azért, mert nem vagyok elég eltökélt abban az irányban, hogy olyan mértékben rendeljem magam alá a feladatnak, mint amennyit megkövetel egy ilyen vállalás. Mert ne legyünk álszentek és naivak: a gyereket nem csak megcsinálni kell. Igaz ez mind a nőkre, mind a férfiakra, mégis, nagyon nehéz volt olvasnom Tanács Eszter: Nők gyermek nélkül (HVG Könyvek, Budapest, 2019) könyvében, hogy mennyi olyan nő van, aki azért fut ki az időből, mert nem talál olyan férfit, akivel felelősen vállalhatott volna gyermeket. 2019-ben még mindig problémát jelent az, hogy a családban elosszák a gyermeknevelés terhét.

És mielőtt a férfiak támadva érzik magukat, szeretném leszögezni, nem hiszem, hogy ez pusztán az ő hibájuk. Ez ugyanúgy társadalmi szintű gond, mint a kettős mérce vagy a fizetésekben tapasztalható különbségek. Bonyolult és összetett, ám azt mégis könnyű belátni, hogy meghaladtuk már a nőnek a konyhában és a kiságy mellett a helye - felfogást. Nincs elég lehetősége az apáknak otthon maradni a gyermekeikkel és idejük sincs munka mellett megfelelő részt vállalni a gyermekvállalásból később sem. Ami amellett, hogy elszomorító, elég rossz hatással van a gyermekekre is.

Eljön majd az ideje

Valóban, meg kell várni, hogy minden körülmény ideális legyen. - Legalábbis én kicsit így érzek a dologgal kapcsolatban. Sokszor hallom azonban azt is, hogy nincs tökéletesen ideális helyzet és állapot. Tehát elég, ha a lista néhány tétele teljesül, a többi meg kialakul. Érezni kell, hogy kialakult az igény, a vágy, és akkor minden menni fog. 

És mi van, ha nem jön el az ideje? Ha engem nem vágnak tarkón a hormonok, ha én kamasz korom óta nem vágyom saját gyermekre és tudom, hogy ezzel nem is vagyok egyedül? Mi van, ha az én életem gyermek nélkül is lehet(ne) teljes? Miért kéne nekem emiatt rosszabbnak érezni magam? Azért, mert az én gyümölcsömet nem érleli meg az Úr? Tényleg rosszabb ember vagyok, ha szülés helyett másban találom meg az életem célját és lényegét?

Szóval nem.

Nagyon nehéz viták ezek. Vitatkozni valakivel, aki homlokegyenest mást gondol a gyermekvállalással kapcsolatban, mint én. Nem is az zavar, hogy vitatkozunk és mást gondolunk. Inkább az kezd bosszantani (nagyon), hogy megpróbálnak meggyőzni arról, hogy még pár év, és majd jönnek a hormonjaim - mint egy hadsereg - beveszik az elmém és hopp: gyereket akarok majd. Huszoniksz évig nem, de utána egyszercsak, csettintésre instant szülőgéppé óhajtok majd válni, mert megismerem azt a férfit, elérem azt a karriert, megtalálom azt a lakást... stb, és minden ideális lesz és beütnek a hormonok... és... Attól még én most miért ne gondolhatnám úgy, hogy nekem nem lesz? Hogy én nem szeretnék? És miért ne történhetne így, hogy tényleg nem lesz? Soha?

Nem akarok meggyőzni senkit arról, hogy ne akarjon gyereket. Azonban arról szívesen lebeszélnék embereket, hogy meggondolatlanul, mindenáron gyereket vállaljanak. Az életben nagyobb felelősség nincs, mint felelősséggel tartozni egy másik életért. És a gyerekvállalás pont ez: egy kisember élete rajtunk múlik, az érzelmi és testi egészsége, az egzisztenciális biztonsága. 

Hát, amúgy... Az pedig, hogy nem szeretnék saját gyermeket, nem jelenti az, hogy nem szeretem a gyerekeket - bár, aki ismer, tudja, hogy inkább 10 kamasz, mint egy kisgyermek. De ezek a kis kinyíló életek mind csodák és megérdemlik, hogy olyan világban nőhessenek fel, ahol már nem ilyen klasszikus szerepdobozokban gondolkodunk.