Persze ez egy költői túlzás. De három műszaki területen szerzett diplomával meg merem engedni magamnak azt az elszállt gondolatot, hogy mérnöknek valljam magam. Legalábbis még egy darabig. Szeptemberben ugyanis a bölcsészkaron folytatom a tanulmányaimat.

Hogy minek is?

Ha erre lenne egyszerű válasz, akkor valószínűleg már rég meggyőztem volna magam arról, hogy semmi szükségem arra, hogy pszichológiát tanuljak. Elhessegettem volna ezt az ábrándot, kitöröltem volna a fejemből. De nincs egyszerű válasz, így maradt a felvételi, az izgulás, a megdöbbenés a matekozás, a spórolás és a vállalás. Mert érdekelnek az emberek, az érzések és hiszek abban, hogy a pszichológia segít a problémák feltárásában és azok megoldásában. Hiszek benne, mert a képességeit saját élményeimen keresztül tapasztaltam meg. A leendő évfolyamtársaim között rengetegen lesznek, akik még nem jártak terápiába. Ők azok, akik látatlanban is elhiszik, hogy ez működik, vagy legalábbis érdekli őket a psziché annyira, hogy beiratkoznak. De csak páran leszünk majd olyanok, akik életünk egy lezárt szakaszát a pszichológiával dolgozták fel. 

Persze a saját élmény nem elég. Azért, mert a saját terápiámat végigültem / végigülöm, még nem leszek alkalmas arra, hogy mások terápiáját is levezényeljem. Talán ez a felismerés vezetett el a felvéteiliig. Azt éreztem, hogy segíteni akarok a hozzám hasonló problémákkal küzdőknek, érteni akarom a pszichés zavarok természetét, a kialakulásukban közrejátszó tényezőket, nagyobb rálátást szeretnék a témában. Nyilván elmehetnék egy pár féléves gyorstalpalóra, vagy coachképzésre, de a céljaimhoz ezeket kevésnek tartom. Az ilyen természetű problémákhoz ugyanis szaktudásban és felkészültségben is kevés lennék coach-ként. (Monjuk laikusként még kevesebb, ezért tartom nagyon fontosnak a képzést.)

És, hogy mi lesz ebből?

Egyelőre nem tudom én sem pontosan. Most egy félévet ígértem magamnak. Mintegy próbaképp, hogy megnézzem, megy-e egyáltalán ez nekem. Terápia mellett, munka mellett és tanítás mellett. Ha pedig össze tudom egyeztetni az állásommal és az egyéb elfoglaltságaimmal, és a hivatástudat is kitart még éveken át, akkor miért ne szerezhetnék egy újabb diplomát, amit ráadásul ezerszer közelebb érezhetek majd magamhoz, mint a gépészmérnökit? 

Miért, azt megbántam?

Ugyan! Egyáltalán nem. Az eddigi tanulmányaim nélkül nem jutottam volna el odáig, ahol most tartok. Nem lenne egy kvázi biztos egzisztenciám és nem lenne lehetőségem sem a tanuláshoz. Nem szereztem volna tapasztalatokat ennyi téren és megannyi élményről lemaradtam volna. A legfontosabbak mégis az emberek, akiket út közben ismertem meg. És természetesen a bátorság. Ha nem tudnám magamról, hogy háromszor már sikerült, most nem mernék belevágni. Ha a pszichó lenne az első képzésem, jelenlegi önismeretem és a múltam tanulmányozása szerint feladnám. Pedig nem vagyok az a feladós típus, de 10 éve még az voltam. 

Úgyhogy belevágok, és persze nem hagyom (ezt sem) szó nélkül. :)