Bár sokan megpróbálnak úgy tenni, mintha az étkezési és testképzavarok nem lennének valódi problémák, a szakemberek és a kutatók is ezzel ellentétes véleményeknek, illetve eredményeknek adnak hangot. Az csak egy dolog, hogy az étkezési zavarokról évtizedek óta úgy beszélünk, mint pszichiátriai betegségekről, ma már szerencsére a kevésbé súlyos (tehát nem életveszélyes) változatokat is számon tartjuk. Az evészavar tehát nem valami misztikus (gyermekkorból vagy a tudatalattiból eredő) akaratgyengeség, hanem egy valódi pszichés zavar, mely megfelelő kezelés nélkül súlyos szövődményeket okozhat. Igaz ez nemcsak a testi elváltozásokra, hanem a személyiség darabokra hullására is.

Fogyni mindenáron

Azt gyakorló nőként megtanultam az elmúlt három évtizedben, hogy ha valamire rá van állva a reklám- és divatipar, az pont a női test. Egyrészt, csöcsökkel és seggekkel gyakorlatilag bármit el lehet adni, másrészt iszonyatos pénzt lehet szakítani egy bátor ígérettel, amely fogyással, alakformálással, csábítással, a vonzalom növelésével kapcsolatos. És hát mit akar a nő? Fogyni. És mit akar még? Enni. És mikor akarja mindezt? Most. Szóval fogyitabletta, expressz diéta, soviniszta önimádó ripacs "edző", alakformáló bugyi, online (vagy TV-) torna... Napestig sorolhatnám. Bármi, ami azt ígéri, hogy a testem, ha nem is tökéletes, de szebb, formásabb, jobb lesz és a párom imádni fog.

Abba a vitába most (sem) szeretnék belemenni, hogy a kövér test is lehet-e vonzó, mert ez ízlés kérdése. Az egészségtelen súlyfelesleg nem esztétikai, hanem egészségügyi szempontból problémás szerintem, ettől függetlenül mindenki szabad akarattal kell, hogy rendelkezzen a saját teste karabantartásának kérdésében. Ideje elfelejtenünk az "ideális testsúly", az "álomalak" és a "megfelelő test" kifejezéseket. Mert ezek többnyire szűk rétegek számára elérhetők, ugyanúgy, ahogy a 34-es konfekció.

Ha nem várjuk el, hogy minden nőnek 38-as, minden férfinek pedig 43-as lába legyen, akkor hogy várhatjuk el, hogy mindenki ugyanúgy nézzen ki?

Az pedig, hogy ezt sulykoljuk egymásba, felnőttekbe gyerekekbe és kamaszokba, megágyazunk a valódi problémáknak.

Csak zabál, zabál és zabál

Amikor valaki egészséges pszichés szerekezettel, megfelelő stressztűrő képességgel és adekvát megküzdési stratégiákkal rendelkezik, nem valószínű, hogy nassolásba menekül egy váratlan és kellemetlen esemény hatására. De ha valaki nem rendelkezik a felsoroltakkal, esetleg otthon is azt a példát látta, hogy a szülők esznek, amikor idegesek, akkor előszeretettel kezd el a hűtőben kotorászni, ha megtudja, hogy előrehozták egy vizsgáját, vagy valamilyen igazságtalan helyzetbe került. Önmagában az, hogy a csoki felé fordulunk egy-egy alkalommal, még egyáltalán nem kóros. Azonban tökéletes ellentmondásban áll a média által sugallt képpel: amelyben mindeki tökéletesen boldog, nem irigy, nem akad fenn semmin, mindent mosolyogva kezel. - Én meg ülök könyékig a csokifagyiban, mert kidobott a csávóm.

Ha pedig esetleg nem tudok jobb megküzdést fejleszteni ennél, akkor egyre többet találom magam a fagyisdobozban vagy a nutellásüvegben. És máris megtanulom, hogy az étel segít, de közben elképesztően fájdalmas önellentmondásba kerülök: én nem ezt akarom csinálni, mégis ezt teszem.

Az étkezési zavar mégis sokkal több ennél. Mert a fenti sztorit folytatva frankón el lehet hízni, de van visszaút belőle. Az igazán nagy baj akkor kezdődik (és a diagnosztika is húz itt egy határt), amikor a személy életminősége az evéssel való kapcsolata miatt elkezd romlani, társas kapcsolatai megváltoznak, esetleg életveszélybe sodorja magát azzal, hogy olyan étkezési magatartásokat folytat, amelyek károsíthatják a szerveit (ilyen lehet a purgálás, vagy a koplalás is). Innen pedig már nagyon nehéz (egyedül) visszajönni. Az meg pláne nem segít, hogy bélyeget tapasztunk az evészavaros személyekre, akaratgyengének titulálva őket.

Te látod, de én nem

Nekem is évekbe tellett felfognom, hogy nem normális az ételhez való hozzáállásom és lehet másképp is csinálni. Nem muszáj azt a mintát követnem, amit a környezetemben láttam: nem kell fogyitablettát szednem, fogyókúráznom és nem kell ennem, amikor nem vagyok éhes vagy akkor sem, amikor ideges vagyok. Ugyanígy, nem kell zabálnom, amikor valami bánt, amikor félek vagy amikor nem tudok kimondani egy érzést vagy gondolatot. És pláne nem kell hánynom, amikor mindezt megbánom, vagy amikor egy falatot is eszem a nap folyamán. Ez persze elsőre banálisan hangzik, de amikor étkezési zavarról beszélek, akkor erről beszélek: a kilátástalanságról és a belátás tökéletes hiányáról, arról, hogy az élet minden területén átveszi a hatalmat az étel, nem enged és kifacsarja a személyiséget.

Ezért a lehető leghatározottabban merem és tudom állítani, hogy nem akaratgyengeségről van szó, hanem betegségről.

Hiába mondjuk azt egy anorexiás lánynak, hogy már pont elég sovány, el kell hinnünk, ő nem így látja magát. Sőt, ha folytatjuk az alakjára tett megjegyzéseket (esetleg csúfoljuk), még mélyebre taszítjuk őt a szakadékba.

Fontos lenne elfogadnunk, hogy ezek a problémák léteznek és az ebben szenvedőket nem szabad elítélnünk.

De persze nem az a közös nevező, hogy az étkezési zavar létezik. Én is előbb fordultam pszichiáterhez azért, mert pánikrohamaim voltak, mint azért, mert naponta 4-5-ször meghánytattam magam. És az sem tántorított el ettől, hogy kollégiumban laktam, hogy dolgozni jártam nyáron vagy, hogy az idők során egy középsúlyos bélgyulladást is összehoztam. Egyszerűen nem tudtam kiszabadulni az ördögi körből és folyamatosan azt gondoltam magamról, hogy nincs akaratom, gyenge vagyok és olyan, hogy étkezési zavar egyszerűen nem létezik. (Hozzáteszem, a depresszióról is ezt gondoltam, és lám, azt is igen közelről meg kellett tapasztalnom.)

Arccal előre

A kiút nem egyértelmű és nem is nyílegyenes. Évekig tartott, mire megtanultam máshogy viselni a stresszt, megdolgoztam az érzéseim és terápiába tudtam vinni az összes olyan problémám, ami így vagy úgy, de a bulimiához vezetett. Közben pedig sokat gondoltam arra, hogy vajon miért történik ez velem, miért pont én - a szokásos felelősséghárító szlogenek.

Rengeteg tényező van, ami befolyásolhatja az étkezési zavarok kialakulását. Lehetnek ezek minták, stresszhelyzetek, a média hatása vagy csak egyetlen személyé. Azt gondolom, hogy a gyógyulásomban hatalmas szerepe volt annak, hogy tanultam a problémáról, kívülről tekintettem rá és igyekeztem úgy megvizsgálni a helyzetem, mintha mikroszkóp alá tehetném az egészet. Ehhez persze szakértői segítség kellett. Azonban az étkezési zavarok kezelése, terápiája, sőt még a diagnosztikája sem egy kőbe vésett valami (valószínűleg soha nem is lesz az). Épp ezért, az első adandó alkalommal eldöntöttem, hogy ezzel fogok foglalkozni az egyetemen, (hogy ennek van-e öngyógyító jelentősége, az egy külön sztori, de valószínűleg igen). 

Személyes érintettségemen túl úgy érzem, némi felelősséggel is tartozom azért, hogy az emlegetett problémákat ne a szőnyeg alá söpörjük, hanem értelmes párbeszéd keretében tárgyaljuk. (Tudom, hogy a blog nem ilyen műfaj, de véleményed és állaspontod a komment szekcióban bátran megfogalmazhatod.) Ezért az írásaimmal és az egyetemi dolgozataim eredményeinek közlésével is igyekszem közérthetővé tenni mindazt, ami praktikusan fontos lehet az étkezési zavarok témájából. Azonban ahhoz, hogy összefüggéseket vizsgálhassak, még nekem is segítségre van szükségem. Ha szívesen részt vennél anonim kutatásomban, a linken található kérdőív kitöltésével nagyon sokat segíthetsz abban, hogy egy új aspektusból vizsgáljam a problémát. Az eredményeket pedig - ha igény van rá - örömmel megosztom itt is.