Múlt héten tipikus egyetem-parákat próbáltam előszedni, viszont van egy frázis, ami az egyetemen messze túlmutat és rengetegszer szorongatja az ember torkát. „Biztos, hogy nekem való ez az egész?” – és vonatkozhat egyetemre, munkahelyre, edzőteremre, párkapcsolatra, gyermekvállalásra, jogosítványszerzésre vagy akár a bevásárlásra.

Egyszer, egy kedves ismerősöm mondta azt, hogy csak olyat kapunk az élettől, amit elbírunk és meg tudunk küzdeni vele. Nos, én nem is ebben hiszek, inkább csak abban, hogy az előttünk álló feladatokat mi választjuk és vagy megugorjuk a szintet vagy tanulunk abból, hogy túl messzire merészkedtünk. Mindegy is, hogy külső- vagy belső kontrollal éljük meg az eseményeket, ez a torokszorító érzés teljesen megbéníthatja az embert.

Így volt ez velem is, amikor elhatároztam magam a felvételi mellett.

Novemberben kitaláltam, hogy jelentkezem az egyetemre, de ez még csak amolyan próba-cseresznye eljárás volt. Nem tudtam még pontosan, hogy mit akarok ettől az egésztől. Szorongást keltett bennem és túlcsorduló lelkesedést – egyszerre. Ezek az önmagukban is facsaró érzelmek pedig egyszer pörgésbe, máskor totális letargiába taszítottak.

Nem hiszem, hogy minden minket érintő kérdésben teljesen egyedül kell döntenünk, de azt igen, hogy bármi is befolyásolja a döntésünket, azonosulnunk kell vele. Hiszek abban, hogy a pszichológia módszerei akár ilyen esetekben is segíthetnek – különben nyilván nem lennének ilyen tanulmányi ambícióim, így arra buzdítok mindenkit, hogy bizonytalansággal is bátran forduljon szakemberhez. Persze dönthet teljesen egyedül is, de hasznos tud lenni mégis az, ha másokkal is tárgyal a dologról. Rengeteg dolgot úgy tudtam először megfogalmazni, hogy épp valakinek beszéltem a tervemről és észérveket várt tőlem a hallgatóságom.

De én is voltam pszichológusnál és nagyon hasznosnak éreztem azt az eszmefuttatást is. Ezt egy csendesebb időszak követte, majd a papírok beadásakor újra fellángoltak a negatív gondolatok. Tehát hiába határoztam el magam, mégis meg-meginogtam, amiről utólag azt gondolom, hogy nemcsak teljesen normális, de kimondottan hasznos is volt. A tavasz inkább a munkáról szólt, kevesebbet agyaltam a sulin és az ambícióimon, majd ahogy ráfordultunk az eredményváró nyárra, egyre nagyobb volt bennem a feszültség azzal kapcsolatban, hogy ha felvesznek, hogy állok majd helyt az egyetemen, és később a szakmában.

Apropó a szakma! Álmaim (direkt nem terveket írok) szerint mostantól 9-10 év tanulás vár rám, de még bármi lehet ebből.

Aztán jött a pofon, amikor nem levelezőre, hanem a nappali képzésre vettek fel. Ezen mindenki meglepődött, engem viszont csak leforrázott, de valahol szinte számítottam is rá. Nem megérzés volt ez, inkább csak önmagam előre vigasztalása, hogy nehezebb lesz, de megéri majd.

Most pedig ott állok, hogy átutaltam a tandíjat, beiratkoztam, a tárgyfelvételre készülök és úgy várom az első órákat, mint egy nagycsoportos óvodás kisgyerek. És, hogy elmúlt-e az érzés? Nem. Viszont akárhányszor gombócot sző a torkomba, rá tudom vágni, hogy ha ki sem próbálom, soha nem tudom meg, hogy meg tudom-e csinálni.

Ezt tudom hát javasolni mindenki másnak is, hogy próbálja meg. Mert persze van ez az elcsépelt idézet, de szerintem a próbálkozásnak is van létjogosultsága. Ha nem lenne, mennyi mindentől fosztanánk meg magunkat!

És a kérdésre a válasz? Csak akkor tudom meg, ha belevágok. Úgyhogy nyomkodom lázasan tovább az F5-öt, remélem sikerül összehozni az álomórarendet �