A Pride hónapja van. Vagy ha úgy tetszik, a Büszkeségé, az Egyenlőségé, az LMBTQ közösségé és az Elfogadásé. Az a pár hét, amikor városszerte számtalan programot találhatunk, amely a szexuális irányultság szerint történő megkülönböztetéssel, annak felszámolásával, valamint az egyenlő jogokért folytatott harccal foglalkozik. Lehet futni, bringázni, festeni, táncolni, beszélgetni, vitatkozni, meginni egy finom limonádét vagy koktélt és persze felvonulni majd július hatodikán.

Nem vagyok érintett. Vagyis inkább úgy fogalmazok: nem vagyok érintett abban, hogy a szexuális beállítódásom miatt szekálnának. Nem bántottak még soha azért, mert csókolóztam az utcán a szerelmemmel, vagy mert megfogtam a Párom kezét. Nem fújoltak utánam, nem mondták rám, hogy mocskosbuzi és nem tagadtak ki a családomból sem. Mégis, ez a hónap, az, amit ezek a hetek képviselnek, elképesztően fontosak számomra. Mert büszke lipsi vagyok azzal kapcsolatban, hogy mindenki azt csinál a hálószobában, amit akar és az intimitásnak nem kell véget érnie az ajtóban. Ha szeretek valakit, vagy csak simán jól esik vele lenni, akkor megfoghatom a kezét az utcán, megcsókolhatom a parkban és táncolhatok vele egy szórakozóhelyen.

Mindig jön a "de"

"Otthon mindenki azt csinál, amit akar, de én ezt nem szeretném látni!" - számtalanszor hallottam már. És számtalanszor megkérdeztem már azt is, hogy miért zavar, hogy két ember, legyenek ők bármilyen biológiai vagy társadalmi neműek, az utcán kézenfogva sétál, csókolózik, a bulinegyedben néhány fröccs után a falnak dőlve ölelkezik, vagy csak pusztán szerelmes. Sokszor kaptam azt a választ, hogy homoszexuálisnak lenni természetellenes, egészségtelen, ez betegség, ami gyógyítható, meg, hogy az emberek nem erre lettek kitalálva. Szerintük ez a felállás nem életképes. Mégis, az evolúció oly sok éven át fenntartotta magának ezt a "zsákutcát". Márpedig az evolúció egy takarékos valami, egy olyan folyamat, amely nem tart fenn csak úgy felesleges, vagy "életképtelen" dolgokat. 

Ha nem evolúciós szemmel közelítem meg a dolgot, akkor pedig képtelen vagyok értelmezni azt az érvet, hogy "életképtelen felállás". Nem az. 

Az emberek érzelmei, gondolatai és sok esetben a tetteik sem racionális kimenetei a gondolkodásnak.

Intuitív, benyomásokra hagyatkozó döntési folyamatainkkal pedig ne is próbáljuk már meg meggyőzni egymást arról, hogy szeretni bizonyos személyeket lehet és kell, másokat pedig nem szabad és nem megengedett.

Arról nem is beszélve, hogy ezek az irracionális döntések és sokszor megmagyarázhatatlan érzelmek nem tudatosan alakulnak ki, nem irányíthatók és mégis, a világ nem állt le. Sőt, folyamatosan fejlődünk, az emberiség csodálatos dolgokat valósított már meg! 

Miért bántja az embereket az, hogy látják a szerelmet, látják azt, ahogy két ember őszintén szereti egymást?

A legkézenfekvőbb magyarázat az lenne erre, hogy azért nem bírják elviselni, mert ők maguk hiányt szenvednek ebben az érzelemben, illetve őszinteségben is. Nekik nem adatott meg az a alehetőség, hogy a szeretetüket, a tiszteletüket vagy a vonzalmukat ilyen összhanggal és önfeledt módon fejezzék ki. Tehát, ha nagyon pragmatikus szeretnék lenni, kimondottan sajnálom azokat az embereket, akik miatt kordonokkal kellett éveken át elválasztani a Budapesten vonuló tömeget a város érhálózatáról. Sajnálom azokat, akik rongálnak, dobálóznak, köpködnek, verekednek és mindenféle illetlenséget kiabálnak egy olyan párra, amelynek tagjai nem a klasszikus, bevált és általa ismert felállást követik.

Ők azok az emberek, akik szerint ennek nincs helye az utcán, nincs helye sehol, nincs létjogosultsága és szeretni csak úgy és azt szabad, amit ők is elfogadnak. 

Tök normális, hogy az emberek félnek az ismeretlentől. De ez a pár hét pont arról szól, hogy lehetőséget teremtsen egy új közösség, egy csomó új arc megismerésére. Hogy ne félelmetes legyen, hanem izgalmas újdonság és ennek igen, a felvonulás is része. Persze hangos, sokan vannak, tömeg van, színes zászlókkal, transzparensekkel vonulnak emberek az utcán. De ugyanez van akkor is, amikor a Békemeneten trappolnak az emberek, vagy amikor a Kétfarkúak szerveznek ellen-békemenetet. Persze akkor is van sivalkodás, de azért, mert nekem mondjuk nem tetszik a Békemenet, nem megyek le az Andrássyra vinnyogni, hogy "jajjhagyjukmár".

Nem kell szeretni az LMBTQ közösség minden tagját, de ha már értékelni kell egy-egy személyt, akkor igyekezzünk a klasszikus kvalitások mentén tenni. Persze kis Hazánkban a szokásos kvalitások mentén történő értékelés azt jelenti, hogy valami negatívat mindenképp keresünk az illetőben, de akkor esetleg próbáljunk meg egy egészen új mindsettel gondolkodni a kérdésen. Például gondoljunk bele, hogy mi mit szeretnénk, mit értékeljenek bennünk. A narancsbőrt a combunkon? A tetoválásainkat? A hajunk tövén a lenövést? A fogkövet? Vagy inkább azt, hogy szeretettel neveljük a gyermekeinket? Hogy lediplomáztunk? Hogy az USA-ba visszük nyaralni a családot? Vagy van egy cuki kutyánk?

Hiszek abban, hogy az, ahogyan reflektálunk a körülöttünk lévő emberekre rengeteg saját belső, akár implicit, tudatosan meg nem fogalmazható érzelmet tükröz. Így érdemes időről időre önvizsgálatot tartanunk azokkal a helyzetekkel kapcsolatban, amelyekben kényelmetlenül érezzük magunkat, illetve az olyan interakciók során, amikor a másik személyben csupa negatívumot figyeltünk meg. Célszerű lenne arra is törekednünk, hogy ha már bal lábbal keltünk fel, ne másokon vezessük le a felgyülemlett feszültséget és a mentális egészségünkre is áldozzunk napi pár percet - az utálkozás nem része ennek a tréningnek.

Na jó, de én heteró vagyok, minek tépem a szám?

Egyrészt néhány számomra fontos személy miatt, másrészt magamért. Azért, mert olyan világban szeretnék élni, ahol nem szégyen másmilyennek lenni, mint a többség. Ahol nem gáz vállalni önmagunkat és ahol az a természetes, hogy tiszteljük egymás emberi minőségét egészen addig, amíg nem ad okot az illető annak ellenkezőjére. Olyan világról álmodom, ahol büszkék lehetünk az érdemeinkre, büszkék lehetünk az érzéseinkre és megmutathatjuk magunkat mindenféle sztaniol és cukormáz nélkül is. Ahol nem kell ki nem mondott érzésekkel ülni egy kórházi folyosón betegen és ahol nem szorongásban oldjuk fel azt, ha valamiről mást gondolunk, mint az osztálytársaink vagy a kollégáink. Olyan világban szeretnék élni, ahol a Pride hónapja nem a kisebbség programja, hanem nyitottsággal, érdeklődéssel fordulunk egy-egy buli vagy esemény felé és az év többi hónapjában sem feledkezünk meg arról, hogy a szerelem mindenkié.