Leírtad a profilodra, hogy a magas pasik érdekelnek. Tele vagy elképzelésekkel és elvárásokkal arra vonatkozóan, hogy milyen legyen a pasi, aki randira hív majd. És tele vagy elvárással, elképzeléssel és gondolattal azzal kapcsolatban is, hogy neked milyennek kell vagy kellene lenned számára. 

Tinderezhetsz a megerősítésért, egy tartós vagy alkalmi kapcsolat reményében, vagy az is lehet, hogy a barátaid nyomására tetted fel. Tökmmindegy. Azért a fejedben mégis van arról valami elképzelés, hogy mit akarsz, mit lehet és mi lesz ebből az egészből.

Könnyű eset, nehéz sztori

Ha én kérdezem meg, hogy találkozzunk-e személyesen, akkor olcsó vagyok? Könnyű csajjá tesz az, ha van kedvem és ambícióm kezdeményezni? Gáz, ha bevallom, hogy most csak szexet keresek, vagy csak egy jó beszélgetésre lennék nyitott először? Mi az, ami még fenntartja az érdeklődést, de nem is válok közönségessé tőle?

Kérdések. Rettenetesen sok kérdés, már azután, hogy match-elünk. Várom, hogy írj, de közben én is reflektálnék a bemutatkozásodra. De ha én írok, akkor azt gondolod, majd, hogy nagyon pusholom ezt a dolgot. Azt meg nem szeretném - mármint ezt a hamis benyomást.

Milyen a jó kezdés? - ezen gondolkodom. Hogyan lehet elindítani egy jó beszélgetést, mi tesz egyáltalán egy csetelést jóvá? Főleg tinderen, ahol elvileg mindenki olcsó, mindenki csak dugni akar és mindenki sablonos. (Mondjuk szerintem nem.) Tegyek fel egy kérdést? De ha azt kérdezem, hogy mizu, azzal saját magamat köpöm arcon. Utálom az ilyen felszíneskedést.

Kicsit elengedem magamban az értékítéletet és megengedem magamnak, hogy olcsónak tartsanak. Írok én, megfogalmazok valami kezdést. Elindul a lavina. Azt gondolnám, hogy az első nehézségen túl vagyok, de nem: itt válik csak igazán pikánssá a történet, mi lesz a folytatás? Vevő leszel rám? Érdekellek majd én is téged? Egyáltalán, válaszolsz majd?

Nehéz ügy, és én sem vagyok könnyű. De jó, hogy te sem. Ne legyen már egyszerű!

Mondd meg te, mi vagyok én!

Sokak fejében él egy hamis kép azzal kapcsolatban, hogy a lányok számára a tinder tényleg csak szórakozás. Nem kell bele energiát tenni, csak pár srácot jobbra húzni, azok majd meghívnak egy-két italra és igazából nincs is ebben semmi para: hölgyválasz van.

Még ha a felszínen ez ennyire egyszerű is, belül nagyonnem. Csajként ugyanúgy bekúszik a megfelelési kényszer a randikba és az ágyba is, mint a srácoknál. Mellette pedig még ott van az az érzés is, hogy ha túlságosan lazák vagyunk, akkor ribancnak tartanak majd minket: mert állítólag senki nem szereti az "olcsó" nőket.

De mi az az olcsó nő?

Ha a szexről beszélek, nyíltan, gyakorlatilag bárkivel, olcsó leszek? Ha egy jól sikerült randi után valakivel egyéjszakás kalandba bonyolódom, olcsó vagyok? Ha meghívnak egy italra és mégis nemet mondok a közeledésre, akkor hülye lotyó vagyok? Ha pedig együtt berúgunk valahol és elveszünk a pillanatban... igen, tudom. Akkor tényleg olcsó vagyok.

Ha pedig úgy döntök, hogy inkább kicsit nehezebb falatnak mutatkozom - nyíltságomat az asztal alá dugom és megpróbálok nem annyira kíváncsi lenni, mint szoktam, akkor beskatulyáznak a megközelíthetetlen díva dobozba.

Kész, nincs olyan, hogy egy csaj, akivel jó ez meg az, akivel jól érzem magam, valami lesz majd, de nem definiáljuk előre. Helyette vagy baszható, vagy meg kell dolgozni érte. Tinderen ez a két kategória van, skála pedig nincs hozzá, fekete-fehér a kínálat.

Miért parázol, úgysincs tétje!

Hát dehogynem! Kapásból fel tudnék sorolni szerintem legalább tíz dolgot, amin lehet parázni egy tinderrandi előtt, közben és után. Ezek egy része teljesen átlagos dolog, egy másik részük már kimondottan az intimebb alkalmakon vetődik fel. De a közös bennük az, hogy nem oldja fel őket pusztán az, hogy azt erőltetik: nincs tétje.

Nyilván tetszeni akarok. Olyan ruhában, olyan hajjal, olyan kiegészítőkben megjelenni, amikben csini vagyok és jól érzem magam. Meg, ami neked is tetszik majd. Szeretnék jó benyomást kelteni, olyan tulajdonságaimat megmutatni mind külsőre, mind belsőre, amikre büszke vagyok, vagy legalábbis előnyösnek gondolom őket. Homlokzatot építek, gyönyörű stukkókkal díszítem. Aztán remélhetőleg időben észbe kapok, hogy már-már magam sem hiszem el azt, hogy így viselkedem - ez nem én vagyok.

Mert simán képesek vagyunk valaki tök mást eljátszani csak azért, hogy népszerűbbek legyünk. Hogy a képek után személyesen is jók legyünk. Hogy elég jók legyünk.

Ha pedig feljössz, azon fogok agyalni, hogy vajon hogy szeretnéd és milyen lesz majd. Nyilván én is akarom, különben nem mennék bele, de most mégis elfog a félsz, hogy elég leszek-e neked. Hogyan tudok lavírozni majd a ribanc-díva tengelyen úgy, hogy még mindig izgis legyek, de közben ne essek le egyik oldalon se a lécről. Közben persze lehet, hogy már rég elkönyveltél valahova, de ezt már talán sosem tudom meg.

Teljesítménykényszer vol. 2

Bár a női orgazmus egy túlmisztifikált és iszonyatosan felértékelt - már-már kényszerré avanzsált - dolog, valahol ezt gondolom a férfiorgazmusról is. Egyáltalán arról, hogy az ágyban a férfi irányít. Neki kéne tudnia, hogy a csajoknak mi a jó és a csajoknak is élveznie kellene azt, amit a srác csinál. Mindegy, hogy valóban arra vágyik, vagy sem.

A nőkre pedig rá van tolva az a megfelelési vágy, hogy ribanc ne legyél, de tapasztalt azért igen, tudjad mi kell a férfiaknak, de legyél te a szende és egyébként, miközben biztosítod a gyengédséget, legyél ügyeletes vadmacska, ha arra van igény.

Ennek pedig feltehetően nem csak nehéz, inkább lehetetlen megfelelni. Nemcsak azért, mert a fenti dolgok interferálnak egymással, hanem azért is, mert annyi szorongást szülnek, hogy ha esetleg valaki még meg is próbálja, érzelmileg kifacsarja az erőlködés. Elég jónak lenni pedig nagyon nehéznek látszik onnan.

Szóval megy a matek fejben, tetszik-e neki a testem, fenntarthatom-e az izgalmát, válthatok-e pózt, zavarja-e ha hangos vagyok, vagy inkább csöndben élvezném. Mondhatom-e hogy mit csináljon máshogy és nekem szabad kérdeznem? Nem lesz illúzióromboló, ha beszélgetést kezdeményezek, miközben alatta izzadok? Azt akarom, hogy jó legyen neki és már annyira szorongom, hogy kicsit el is vesztettem magam a folyamatban - azt érzem, hogy legyen már inkább vége, akkor legalább nem parázom tovább azon, hogy jó-e neki. Látványos lesz, ha elmegy, én meg akár el is játszhatnám. Az lehet, hogy segít.

Ugyanazok a kockák pörögnek a fejünkben, csak nem merünk beszélni róla. Ő is izgul, hogy jó legyen nekem, meg én is, hogy neki, de ahelyett, hogy ezt kifejeznénk szavakkal, vagy metakommunikációval és lenyugtatnánk egymást, inkább csöndben stresszeljük magunkat.

Inkább leszek olcsó, de beszéljünk róla!

Kifacsart egy világ, mert azt gondoljuk, hogy gáz beszélni róla. Pedig tök érdekes és izgalmas. Meg hasznos is, már csak a fenti kellemetlen szituációk elkerülése végett. Szóval inkább leszek olcsó, ha választani kell, de ez egy olyan játék, amit csak nyíltan lehet élvezni. Legalábbis szerintem, meg biztos, hogy nem mindenkinek ugyanazok az igényei ezzel kapcsolatban. Az viszont, hogy a nőkre szerepeket tolunk, elvárásokkal kenegetjük őket és ebbe szépen lassan belefulladunk nem oké, még akkorsem, ha a kedves nőtársak is tapsikolva asszisztálnak ehhez.