Soha nem szerettem olvasni, legalábbis az iskolai kötelezőket és a klasszikus alapműveket. Persze a Harry Pottert én is elolvastam (kötetenént 1-2 nap alatt), de ezt a sorozatot leszámítva, egészen a tinikorom végéig cikinek gondoltam az olvasást. Aztán valami megváltozott és a huszas éveim elején rácuppantam a karakterzabálásra (meg az írásra is, végérvényesen). Most pedig a legfrissebb olvasásélményemről szeretnék mesélni, mert ez a kötet messze több embernek szól, mint amit a cím sugall.

Logoterápia dióhéjban

Egy tanárom fogalmazott úgy az egyik gyakorlatunkon, hogy a pszichológia ilyen "olvasós szak és szakma". Tényleg rengeteget kell(ene) olvasni, és nemcsak tankönyveket, hanem regényeket, verseket, novellákat, memoárokat... ezekből állnak ugyanis össze a legizgalmasabb személyiségrajzok, amelyek állatorvosi lóként használhatók a képzésben. Illetve így ismerhetünk meg módszereket, azok hatásait, vagy épp a hiányosságaikat. Szóval, az elmúlt másfél évben a házikönyvtáram kinőtt egy 3x4-es kallaxot, ami bár első hallásra nem tűnik soknak, de jelen albérlethelyzetben - amikor is a költözködés nem olyan ritka szórakozás - ez is megterhelő mennyiség.

Most épp Viktor E. Frankl kötetét olvasom tehát, legújabb szerzeményemet, melyet ráadásul egy egyetemi feladat miatt kellett leemelnem a polcról. A Mégis mondj igent az életre! egy részében memoár, a könyv végén azonban a logoterápia módszerének bemutatására vállalkozik a szerző. Ami ha belegondolunk abba, hogy a saját módszere és a III. Bécsi Iskola pszichoterápiás irányzata, nem is olyan elhanyagolható szempont pszichológushallgatóként.

Azonban nem a módszer részletes elemzését szeretném itt elvégezni. Inkább egy gondolatot szeretnék kiemelni a könyvből, mégpedig azt, amelyet a cím is sugall.

Találj értelmet az életben, a halálban és a szenvedésben. És igen, mondj igent az életre!

Értelem az értelmetlenben

Talán még annyit a könyvről, hogy Frankl éveket húzott le náci haláltáborokban, ahol fogolyként maga is megtapasztalta a koncentrációs táborok minden szörnyűségét. Elvesztette szinte a teljes családját: szüleit, testvérét és várandós feleségét, illetve ahogy a foglyok többsége, minden vagyonát is. Mégis, ez a férfi, a fagyok, az éhezés, a betegségek és a lelki szenvedés ellenére, folyamatosan képes volt az "értelem keresésébe" kapaszkodva életben maradni ott, ahol már pusztán néhány nap eltöltése megbecsülhetetlen mértékű fájdalmat jelenthet.

Mert a mi esetünkben már régen nem arról volt szó, hogy az élet rételmének kérdésére keressük a választ, mint ahogy ez a kérdés a maga naivitásában sokszor megfogalmazódik, s amin mindössze olyasmit kell értenünk, mint valamilyen cél megvalósítását azáltal, hogy alkotóan létrehozunk valamit. Számunkra az élet értelme olyan totalitást jelentett, amely magába foglalja a halált is, s így nemcsak az élet, hanem a szenvedés és a halál is értelemmel telítődött, s mi ezért az értelemért küzdöttünk! (Frankl: Mégis mondj igent az életre! Logoterápia dióhéjban. (2019) Budapest, Európa Kiadó 153-154. o.)

Szóval Frankl arra világít rá, hogy a szenvedés és a halál, ugyanúgy, mint az élet, értelmes kell, hogy legyen. S maga, az általa kidolgozott logoterápia módszere is ezt a felütést használja vezérfonálnak. Az ember elsődleges szükséglete, hogy értelmet találjon az életében - így a szenvedései, fáradozásai, a krízisek és a fájdalmak is értelmet nyerhetnek.

First world problem

Miközben sokan az anyagi helyzetük, a kilátástalan egészségi állapotuk, vagy éppenséggel az otthonukat jelentő országban zajló háborúk miatt rettegnek, addig a boldog nyugaton a csapból is arany folyik, itt aztán tényleg mindenünk megvan, amit csak kívánhatunk. Mégis, szenvedünk, oly sokszor szenvedünk! Apróságokon, fájdalmas vitákon, hiányokon, amelyek másoknak luxust, nekünk viszont egy kis kikapcsolódást, szórakozást jelentenének.

Ahogy Frankl sem alacsonyít le egyetlen emberi problémát, úgy nekünk sem érdemes. Igen, vannak olyan problémák, amelyekkel mások boldogok lennének, de a probléma és a krízis mindig saját. Van, akinek a munkahely elvesztése jelent krízist az életében, másoknak pedig egy szerettük elvesztése. A trauma is lehet relatív - ez pedig nemcsak a logoterápia módszertanában jelenik meg.

Azonban minden krízisre, fájdalmas, terhes időszakra megoldást jelenthet az értelem megtalálása. Szenvedéseink enyhülhetnek, vagy legalábbis kitartásunk erősödhet, ha megtaláljuk a lehetőséget a fejlődésre az adott helyzetben, ha képesek vagyunk belekapaszkodni az apró morzsákba, amelyek magukban hordozzák a fejlődés lehetőségét. Ám ezek nem biztos, hogy azonnal ott lesznek. Először lehet, hogy csak a fájdalom maró érzése takar be minket és csak később, sokkal később tudunk az előnyökre koncentrálni. És van olyan is, amikor ez utóbbi egyáltalán nem megy - ilyenkor jelent segítséget a logoterápia, amely a pszichoanalízis módszertanával hasonlatos elemekre épít, azonban jelentős különbségeket mutat. Ezzel kapcsolatban egy frappáns idépzetet emelnék ki ismét a könyvből:

[...]

- Nos, a logoterápia során a páciens akár ülhet is, de meglehet, hogy igen kellemetlen dolgokat fog hallani.

(Frankl: Mégis mondj igent az életre! Logoterápia dióhéjban. (2019) Budapest, Európa Kiadó 184. o.)

Tehát, az igazásg néha baromi nehéz. Értelmet találni a szenvedésben pedig talán még nehezebb. Frankl módszere mégsem könnyű, sokkal inkább hasznos utat kínál. A könyvben felhozott példákat sohasem abból a szögből vizsgálja, hogy azok mennyire bagatellnek látszódhatnak. Minden esetben azt keresi, hogy az egyén szintjén mit jelentenek a krízisek.

Tanulnunk kellene belőle

Amennyiben a fájdalomnak és a szenvedésnek értelme van, fejlődésre ad lehetőséget. A fejlődés, a tanulás, pedig az egyén növekedése, fogalmazhatunk úgy is, hogy jobb emberré válhatunk általa. A feltételes mód azonban helyénvaló: csak akkor profitálhatunk belőle, ha hajlandóak vagyunk tanulni. Ha képesek vagyunk arra, hogy sémákból, megszokott cirkuláris mintákból kitörjünk. Ehhez pedig nem kell szakembernek lenni, könnyen beláthetjuk hétköznapi emberként is, hogy előnyünkre válik.

Szóval keressünk értelmet. A szar helyzetekben is. Akkor is, amikor kirúgnak a munkahelyünkről, amikor megaláznak, amikor elhagynak és akkor is, amikor gyászolunk. Ez egy kegyetlen és mégis, jövőorientált megközelítés, amelyben azt hiszem, a XIX. századi ember egyre kevésbé helyezi el magát. Pedig folyamatosan hasznosak és hatékonyak kívánunk lenni. Itt az ideje, hogy a lelkünket is hadrendbe állítsuk, ne csak agyi és testi kapacitásainkat az ügy érdekében!