Hát, amúgy... kit érdekel több tízezer gyerek?

Hatosztályos gimibe jártam. Nem valami elit versenyistálóba, de azért azok, akik tudtak és akartak tanulni, azokat hagyták és támogatták az intézményben. Épp ezért egy barátnőmmel lehetőségünk volt már tizedikesként előrehozott érettségit tenni olaszból. Emlékszem, rettentő para volt részt veni a nagyok megmérettetésén, ott ülni a tizenkettedikesek között és töltögetni a feladatlapot. Aztán a szóbelin minket előre vettek, így nem hallottuk a nagyokat, de így is emlékszem arra, hogy milyen feszültek és idegesek voltak - ők voltak az első új rendszerben felvételiző évfolyam. Kérdőjelek voltak a fejek felett, szinte látni lehetett azt a rengeteg kételyt, ami bennük dolgozott.

Egy évvel később nyelvvizsgát is szereztem a nyelvből, tudtam, hogy ez a papír elengedhetetlen lesz majd később ahhoz, hogy diplomát szerezzek. Márpedig én totyogó korom óta azt hallgattam otthon, hogy diplomát kell szerezni azért, hogy biztos megélhetésem és biztonságos életem legyen. Utána pedig jött az érettségi, egy évre rá meg egy kiegészítő vizsga a párhuzamos képzésre történő felvételihez. Szóval gyakorlatilag az érettségizés minden fajtáját kipróbáltam a szintemelőn kívül.

Azokat is, amelyeket a tegnap javasoltak értelmében az oktatásért felelős vezetők idén be szeretnének fagyasztani. Így az előrehozott érettségiket és a szintemelő vizsgákat. Mintha egy tizedikes gyermek, várhatóan egész éves készülése (vagy évek óta tartó készülése) nem érne annyit, mint egy tizenkettedikesé. Mintha az, hogy valaki most plusz egy tárgyból érettségizne, nem lehetne olyan fontos, mint az, aki most érettségizik először. Nonszensz.

Mindezt a járványra hivatkozva, az érettségik hivatalos kezdődátuma előtt kevesebb, mint egy hónappal javaslatként tálalják. Tehát ez nem egy végleges döntés, azonban széttett kézzel állnak a pódiumon a tisztelt vezetők, összekapkkodott javaslatcsomagjuk fölött és képesek kinyögni azt, hogy majd kicsit több, mint két héttel az érettségik előtt elmondjuk, hogy hogyan is lesz majd ez az egész. Közel százezer érintett (és a szülei) pedig gyakorlatilag le vannak szarva - hiszen most sokkal fontosabb, hogy megvédjük az országot a vírustól.

Aminek egyébként igen parádésan ellentmond a javaslat másik fele: miszerint a szóbeli érettségiket eltörlik és csak az írásbeli forduló kerül megtartásra. Igen, a tananyag azon felét óhajtják idén számonkérni a gyerekektől, amelyre az oktatási rendszer nem tudja őket felkészíteni. Ugyanis az iskolában hosszú éveken át a lexikális tudás, az évszámok, a tételek tartalma volt téma, most pedig a kompetencaalapú írásbeliken lesz a sor. Azon, amely abszolút nem rugalmas. És ezzel kapcsolatban egyáltalán nem hangzik hirtelen veszéylesnek, hogy ennyi gyereket termekbe tereljenek (ugyebár innen sincs betegszabadság...) és összezárjanak 3-4 órára. Ennek járványügyi kockázata tökéletesen elhanyagolható ahhoz képest, hogy Teams-en, Skype-on, Zoom-on, Discordon vagy bármin lezavarjanak szóbeli vizsgákat, esetleg online kitöltést biztosítsanak. Az érettségi tehát újabb szintre lépett a rugalmatlansági és igazságtalansági létrán.

Persze értem én, a gyerekekben nem lehet megbízni. Nem bizony, ők biztos puskázni fognak, jó esetben a szüleik fognak segíteni, ha otthon kell érettségizniük. Így inkább utazzanak és dolgozzanak ott előttünk. Ha látjuk őket, akkor biztos nem csalnak.

Igazából itt most behoznám azt a nézőpontot, hogy hazánkban eleve óriási problémának érzem, hogy nem bízunk egymásban. Hogy a tanár nem bízik a gyermekben, a szülő nem bízik a tanárban, a gyerek meg nem hisz abban, hogy az oktatás érte lenne. Ugyanígy az alkalmazottban sem bízik a főnöke (tisztelet a kivételnek). Csak az a munka van elvégezve, amit előttem csinál meg, csak az a jó dolgozat, amit előttem ír meg a gyerek. És ez végtelenül szomorú - most pedig, a kialakult helyzet miatt, egyenesen katasztrófát jelent.

Hiszen hány olyan gyermek van, akinek a szóbeli és írásbeli kifejezőkészsége között szakadéknyi különbség van (és hány ilyen felnőttet is ismerünk, aki lenyűgöző írásban, de szóban nem erős, vagy fordítva). Nem vagyunk egyformák, ezért elfogadhatatlannak tartom, hogy az eleve uniformizált iskolarendszerben gyötört gyerekeket most az uniformizált éretségin próbáljuk meg méricskélni. 

Mindezt pedig egy eleve paprikás közhangulatban csináljuk. A gyerekek, a tanárok és a szülők is kínlódnak az online oktatási rendszerrel, amely rengeteg jogi kételyt hozott fel, ráadásul a döcögős indulás első 1-2 hetében a kommunikáltakkal ellentétben szarul működött. Most sem sokkal jobb, mert a gyerekeket (és a tanárokat is) megterheli a platformok váltogatása, a következetlenség, az eszközök hiánya, illetve azok ismeretlensége. Egy eleve elhanyagolt és züllesztett oktatási rendszernek kellett szembenéznie az online átállással, ahogy egy eleve rémesen működő egészségügynek a járvánnyal. Persze azok, akik részt vesznek jelenleg az oktatásban, próbálják kivenni a részüket a szervezésből és igyekeznek minél jobban csinálni (bár több tanár esetében nem érzem az igyekezetet, de megelőlegezem a szándékot) és a gyerekek jelentős része is próbál túllendülni az alulmotiváltságán. Tőlük várjuk most el, hogy nyeljenek le egy varangyot. 

Azt pedig, hogy ezek a gyerekek ugyanúgy félnek a vírustól, teljesen elfelejtettük. Ezek a gyerekek most életük meghatározó eseményét úgy lesznek kénytelenek átélni, hogy félnek. Lehet, hogy eltérő mértékben, de az a pánikhangulat, amit mi felnőttek létrehoztunk, rájuk is hat és néha észre sem vesszük, hogy mennyire káros. A vizsgadrukkról pedig most külön nem is szólnék, vagy arról, milyen lesz majd úgy bevonulni a termekbe, hogy a régen látott osztálytársakat és barátokat nem szabad megölelni. Gondoljunk bele, felnőttként milyen nehéz, és a csapból is az folyik, legyünk türelmesek magunkkal. A gyerekekkel ki lesz türelmes? A jövő szakembereinek ki ad most időt és lelki támogatást? 

És ezért tenném fel a kérdést: Tényleg nem érdekel senkit ez több tízezer gyermek? Nem érzünk felelősséget azért, hogy fel sem merült, hogy megkérdezzék őket arról hivatalos úton, valódi súllyal, hogy ők hogy vannak a dologgal? Én sem hinném, ha nem magam hallottam volna, hogy felnőtt emberek, akár a lélekkel foglalkozó "szakemberek" is ki merik jelenteni: a serdülők nem tudják mit akarnak és mi jó nekik. Csak hát, ennyivel a szőnyeg alá söpörni az érintettek véleményét, több, mint bunkóság. Ha a munkahelyen derülne ki, két héttel a megbeszélt éves értekezlet előtt, hogy az eddig kommunikáltakkal ellentétben inkább másból lenne a konferencia, készüljünk fel tehát minden egyéb munkahelyi teendőnk mellett plsuzban egy tökéletesen új struktúra szerint a feladatra... Nos, lenne felháborodás. Vajon lesz most is, amikor a gyerekekről van szó? Azokról, akiknek egyébként a véleményét nemcsak kéne, hanem figyelembe is kell venni? Mert róluk szól ez az egész, nem hagyhatjuk ki őket belőle!

Az pedig, hogy itt az ideje bíznunk egymásban, tudom, hogy utópia, de olyan szép és olyan kecsegtető és olyan idealisztikus, hogy nem tudom elengedni... Foglalkozzunk ezzel a több tízezer gyerekkel és keressük meg a módját (igen, akár időben pár héttel eltolva, ha kell online, ha kell offline, ha kell segítséggel), hogy méltó módon, emberhez méltó módon adhassanak számot a tudásukról. Hiszen eleve egy olyan évfolyamról beszélpünk, amelyet az elmúlt 3-4 évben többször maceráltak reformokkal (kötelező nyelvvizsga, nem kötelező nyelvvizsga, emelt szintű érettségi, stb.). 

Erre pedig nem mentség az, hogy helyzet van.