Első randi: lépcsőház.

Sietek, ahogy mindig, rohannom kell. Nem késhetek el - ezt mondogatom magamnak és már szaladok is a fürdőbe, a lábamra már félig felhúzott harisnyában. Megakad a küszöb szélében, felszalad a szem. Bőgni tudnék, ordítani. Fogat mosok, közben egy másik harisnya után kutatok a szekrényben. Találok egyet, végzem a fogmosással, magamra cibálom az akrilt. Ügyelve a mozdulatokra, magamra rántom a ruhát is, amit egy hete választottam erre a napra. Fehete, egy masnival az elején. Rászórom a púdert, nedves kézzel simogatom, hogy ne látszódjon a folt. Kihúzom a szemem, már a rúzsnál tartok, közben felmelegszik a hajvassaló. Tényleg pár perc és kész vagyok.

Kihúzok mindent, lekapcsolom a lámpákat. Nem tudni mikor jövök vissza, ma este, hajnalban, de az is lehet, hogy csak délelőtt. Nem tudhatja előre az ember, hogy alakul egy ilyen éjszaka. 10 perc késésben vagyok, sms-t írok: úton, sietek. És tényleg, nem hazudom legalább. Rágózom, mardos a gyomrom, rettenetesen éhes vagyok, akkorákat kordul, hogy ha nem lenne tömeg, felfigyelnének rá a villamoson. De péntek este van: tömeg és hangzavar.

Leszállok. Nem tudom, merre induljak el, a térképet bámulom a telefonom kijelzőjén. Elfelejtettem a hely nevét, keresen a beszélgetésben, megtalálom, beütöm, útbaigazítom magam és tipegek. Kicsit lecsúszott a harisnyám.

Ott áll. Megismerem, képen már láttam, mosolyog. Nem tudom eldönteni, hogy magasabb, vagy alacsonyabb, mint amit mondott. De szép a mosolya. Szépek a fogai, tetszik a gödröcske a szája mellett az arcán. Nagyon szép ember. Remélem ő is szépnek lát. Odaérek és kezet nyújt, bemutatkozik, a teljes nevét mondja, de nem jegyzem meg, elveszem a tekintetében inkább.

Leülünk, apró, sötétszínű asztalhoz, süppedős fotelbe. Érzem, hogy ebben a székben beleizzadok majd a harisnyámba. Korog egy nagyot a gyomrom, így gyorsan megszólalok, megkérdezem milyen napja volt, az ilyesmit szeretik az emberek - azt gondolom. Elkezdi mesélni. Futni volt ma és tárgyaláson, aztán mesél a munkájáról, ha jól értem, ügyvéd, vagy jogász. Vagy ügyész, nem tudom, mi a különbség, csak mondja. Közben a világoskék szemeivel engem néz, a mellkasomon a masnit, a tetovált madarakat a vállamon. Dől belőle a szó, mintha egy lavina indult volna el a szájából. Drágának tűnik a hely, lesütöm a szemem, úgy nézem az itallapot, félek, nem tudnám kifizetni a fogyasztást, ha itthagyna vele. Nem akarom, hogy itt hagyjon, nemcsak a pénz miatt, hanem a szégyen miatt sem. Félek, hogy nem kellek és ezt nem akarom átélni sem.

Kérdezett valamit, de nem figyeltem. A félelemmel voltam elfoglalva. Mosolygok és arra kérem, ismételje meg a kérdést, mert elvesztem az itallapban a spanyol borok között. Megkérdezi újra, hogy én mivel foglalkozom - közben beugrik, hogy tényleg ezt kérdezte az előbb is. Elmondom neki, hogy fodrász vagyok, nagyon szeretem az embereket hallgatni, miközben a székemben ülnek. Azt mondja, azt hitte, diplomás vagyok én is. - Én is, ez megüti a fülem, majd ránézek a szürke szemeimmel és azt mondom, hogy igaza van, van diplomám. Meglepődik és megkérdezi, miért nem a szakmámban dolgozom. Elmosolyodom, odaér a pincér.

Spanyol bort kérünk, amit ajánlanál - mondja a pincérnek. Már ő is mosolyog, rám pillant és felajánlja, hogy egy könnyű rozét hoz kezdésnek. Látom a szemén, hogy nem mi vagyunk az elsők, akik ezért vannak itt. Nem térünk vissza a diplomámra többé. Elmeséli, hogy van egy barátja, aki inkább vállalkozó lett, ő sem a szakmájában dolgozik. Inspiráló történet, nekem is teszik. Azt mondja, nekem is ezt kellene. Mondom neki, hogy majd meggondolom. Megérkezik a bor, koccintunk, azt mondja, hogy erre az estére, erre a találkozásra, amely valami igazán jónak a kezdete.

Nagyot nyelek a borból, tényleg finom. Emlékszem, az itallapon több, mint ezer forint volt belőle egy pohárnyi. Vagy talán kétezer. Nem tudom, hogy mennyi pénz van nálam, de szorongok, hogy hogy fizetem majd ki az egésznek a felét, ha végeztünk. Nem akarom, hogy meghívjon és azt sem, hogy itt hagyjon. Megint elkalandozom, de most nem kérdez semmit. Néz rám a kék szemeivel, a testvéréről beszél. A kis unokaöccséről aztán, meg a sógornőjéről, aki aranyásó. Sokszor mondja, hogy igyunk még, újabb pohárral rendel, a harmadik után már vöröset. Iszom vele, tartom a tempót. Nem korog már a gyomrom és érzem, hogy a fejembe szállt az alkohol.

Ittas vagyok, tudom, hogy látszik is. Grissinit hoz a pincér, meg egy üveg vizet, tölt nekem egy vízespohárba, majd bort is, egy öblös talpasba. Rám mosolyog, meg az asztal másik felén ülő kék szempár is rám szegeződik. Olyan vagyok, mint egy párduc a kifutóban. Szenvedek a bezártságtól, mások pedig mosolyogva bámulnak.

Újabb poharak fogynak, elmeséli a volt barátnőjét. Nem is akarok erre figyelni, nem érdekel, hogy mekkora ribanc volt a csaj. Nem érdekel, hogy megcsalta, és az sem, hogy nem volt jó az ágyban. Viszont már tudom, hogy ő is ittas, közben pedig a gátlásait is feloldotta az alkoholban. Az asztal alatt simogatja a térdem én pedig ettől összerezzenek.

Szeretném viszonozni, de lefagyok. Aztán később az asztalon tapogatja a kezemet, próbálja összefűzni az ujjainkat. Beleizzadtam a fotelba, de már egyáltalán nem érdekel. Megkérdezi, hogy messze lakom-e. Elmosolyodom és azt mondom, hogy nem. Kérdezi, hogy akkor miért késtem. Lefagyok. Azt mondja, csak ugratott és szerinte ez teljesen oké. Csodálatosan nézek ki, megérte rám várni. Jól esik a bók, elpirulok. Azt mondja, jár neki egy puszi mostmár, hogy ilyen jól választott bort. Arrébb húzza a széket, egészen közel mellém. A kezét a combomra teszi, övé ez a párduc, de mások még nézhetik. Kék szeme villog, piros már az ő arca is. Iszunk még egy pohárral - már nem számolom mennyi, elengedtem, megadtam magam az estének. A nyakamba bújik, megcsókol, belemarkol a hajamba, húzza, hátra, aztán oldalra, maga felé. Azt kérdezi, hogy szeretem-e így, mert neki ez nagyon jó, reméli, hogy hasonlóan érzek én is. Egy hang sem jön ki a torkomon. Félek.

Rápillantok az órámra, 3 óra telt el, részeg vagyok, forog velem a világ és pisilnem kell. Lehámozom magamról az izzadt tenyerét és kimegyek a mosdóba. Ahogy lecibálom magamról a harisnyám, kiszakad. Felfutott a szál, megállíthatatlan, rántja magával a többit. Leveszem. Kidobom a szemetesbe, úgyis csak beleizzadtam. Legszívesebben megmosnám az arcom a csapnál, de helyette a sminkemet igazgatom a tükörben. Piros az arcom, picit a szemem is, és összevissza áll a hajam.

Kilépek az ajtón, de ő ott áll előtte. Megkérdezi, hogy hiányzott-e, mire ismét lefagyok, de ő csak nevet, hangosan és hatalmasan - tudja, hogy az övé ez a játék, én pedig nem ismerem még a szabályokat sem. Azt mondja, várjam meg itt, aztán menjünk, ideje van. Mintha csak megsejtette volna, hogy én is így érzek, visszamegyek asztalhoz, és kiiszom az összes vizet, ami a poharamban maradt. Nem segít, de legalább nem is ront a helyzeten. Szeretnék elmenekülni, annyira kínos, annyira ijesztő ez az egész.

Érzem a tenyerét a derekamon, int a pincérnek, az pedig biccent: ismerik egymást. Kilépünk az ajtón, hűvös a levegő. Kicsit fázom harisnya nélkül, de legalább józaít a szellő. Magamra terítem a farmerdzsekimet. Maga elé ránt és megcsókol. Szenvedélyesnek szánja, de nekem nem esik jól, úgy érzem, menten megfulladok. Próbálom viszonozni, de egyszerűen nem megy, nem tudok érvényesülni.

Nem enged el. Azt kérdezi, hogy feljöhet-e hozzám. Lefagyok megint, bámulom a szemét, gyönyörű. Kék, mint a naplementében megvilágított égbolt, mégis hamis, tele mázzal, olyannal, amit nem akarok hazavinni. Azt mondja, rendben, akkor én megyek hozzá. Erősen szorítja meg a karom és taxit int a körúton. Visszapillant rám és azt mondja, nem gondolta volna, hogy így végződik az este, mindig ő megy fel a lányokhoz. Mondom neki, hogy pár megálló villamossal. Azt mondja, nem kell. Beülünk egy taxiba, a taxis kérdezi, hova menjünk. Mondja a címet, nem fogom fel, kimegyünk a városból. Megijedek. Esdeklőn ránézek, hogy nekem jó lenne az is, ha hozzám jönne. De nem érdekli. Zord lett hirtelen a tekintete, erősen szorítja a kezem, aztán az ölébe teszi. Azt akarja, hogy simogassam a combját, miközben markolja az enyém. Nem akarom magamon érezni a kezét, ez nekem sok.

Kinézek az ablakon, könnycsepp gördül le az arcomon, amikor elhaladunk az utcám mellett. Behunyom a szemem, elképzelem magam egy kád forró vízben a rémes este után. Megrázom a fejem és felkiáltok, hogy álljunk meg. A taxis megdermedt pillantással néz rám a tükörben, de vezet tovább. Oldalra pillantok és határozottan kimondom újra: meg akarok állni. Nem történik semmi, csak feszülni kezd a csönd. Elkezdek a táskámban kotorászni. 20.000 Ft van nálam. Kiszedem a bankjegyet a pénztárcámból. Kimondom még egyszer: álljunk meg. A taxis indexel jobbra, megkönnyebbülök. Érzem, ahogy a combomba belemar, de nem érdekel. Megkérdezem, mennyi volt a bor, azt mondja, pont elég arra, hogy hazamenjek vele. Mondom olyan nincs, mondja meg, felezzük le a számlát. Azt mondja, ezzel nincs elintézve. Ránézek a taxisra a tükröben, ő a cinkosom, lelassít, a droszton félreállt. Leteszem a húszast az ülésre, nyitom az ajtót. Érzem, ahogy a körmei szántják a húsom, majd erősen visszaránt a ruhámnál fogva. Azt mondja, drágám, ne viccelődj. Imádom,a mikor ezt csinálod, de mostmár menjünk szépen haza.

A taxis bizonytalanná válik, hátrafordul. Nem akarom, hogy a kék szempárba nézzen, mert akkor őt is hipnotizálja és továbbindulunk. Hangosan kimondom, artikuláltan, hogy én most kiszállok, ők menjenek nyugodtan tovább. Közelebb csúsztatom a pénzt és megkérem, hogy vegye le rólam a kezét. Az ajtót kitárom. 

Látom, hogy dühös, azt mondja, velem tart. Mondom, hogy nem kell, de erősködik. A taxis is bosszússá válik. Azt mondja drága az ideje. A kék szempár is oldalra fordul, a húszast előre dobja a taxisnak összegyűrve, morog valamit, majd kiszáll. Én bevágnám az ajtót és elmenekülnék, de mire észbe kapok már egy erős kar kihúz a kocsiból.

Azt mondja, hogy akkor menjünk hozzám. Mondom neki, hogy én egyedül akarok hazamenni. Azt mondja elkísér, ne féljek tőle. De félek, mégsem merem megmondani neki.

Gyalog is csak 10 perc. Mégis, óráknak hat, ahogy a derekamat markolja, időnként a hajamba szuszog és folyamatosan bámul. Megállunk a kapu előtt. Azt mondja, mehetünk. Mondom csak én megyek. Üssem a kódot, parancsol rám. Emelem a kezem, kijön valaki, átadja az ajtót, belépek. A lifthez megyek, tudom, hogy követ. Mondom neki, kamera van a lépcsőházban. Menjen innen. Azt mondja velem jön, én is ezt akarom, ő érzi.

Beszáll mellém a liftbe, nagyon félek. Izzadt már, a dühtől, meg az izgalomtól, savanyú a szaga, nem akarom, hogy itt legyen. Emelkedünk. Kiszállok. Utánam lép. Megkérem ne tegye. Azt mondja, ennyi pénzt nem hagy veszni. Ránézek, mondom neki, hogy kifizetem a felét. Azt mondja, nem tudom én azt megfizetni. Állunk a folyosón. Nem szólalok meg, csak próbálok szigorúan nézni. Kérdezi, melyik a lakásom, mondom, hogy az egyik. Még dühösebb lesz, ordítani akar, de nem mer. A tömegtől már fél, csak tőlem nem.

Így állunk ott, megmerevedve, érzem, hogy lüktet a halántékom, meg azt is, hogy pisilnem kell, de tudom, hogy most nem lehet hazamenni. Finom hangon megkérem, hogy menjen haza és én is szeretnék így tenni. Nem szólal meg, dühösen néz. Elengedi a karomat és az azzal összefogott hajamat, végre nem feszül a tarkóm. Fellélegzem, de kár: pofon csattan az arcomon, visszhangzik a lépcsőház. Hangosan megjegyzi, hogy ezt szeretik a ribancok, minden héten talál egyet, de ritka az olyan, akit még megdugni sem lehet.

Sírok, de próbálom a könnyeket nem kiengedni a szememből. Elfordul, visszamegy a lifthez, nem merek még megfordulni, várom, hogy belépjen. Rám néz és elém köp a folyosóra, majd beszáll a liftbe és, amikor végre rácsukódik a liftajtó, megengedem magamnak a sírást, kiszökik belőlem a félelem és összeesem ott a folyosón hirtelen. Hallom, hogy csattan lenn a kapu, hallom, hogy a kő is legurul a szívemről és tudom, hogy soha többé nem látom újra őt.