Nem kérlek, hanem légyszi. - Ma van az autizmus világnapja

Tartozom egy vallomással: imádok tanulni. Falni az új dolgokat, könyveket olvasni, megtudni olyan információkat a világról, amik addig ismeretlenek voltak számomra. De minden friss ismeret közül a legjobban az emberi sorsok, történetek, tulajdonságok, vélemények és életek érdekelnek. Az, hogy kiben hogyan épül fel a világnak nevezett rendszer, kiben mit mozgatnak meg a világ eseményei és azokat hogyan képezi le. Az ember érdekel, a világkép, ami lakik benne, a nézőpont, az a szemüveg, amit a másik fél vesz fel.

A tanulás után a második nagy szerelmem a tanítás. Nagyon hiányzik már, hogy személyesen lássam a tanítványaimat, azokat a gyerekeket, akikkel együtt oldjuk meg a házikat. Most éppen skype-on vagy discordon, pár hete viszont még együtt, az asztal mellett ülve. Nagyon várom, hogy megint így tegyünk, hogy a közös rítusok megint működjenek az üdvözléstől a nemtudommegcsinálni-n át egészen a jahértem-ig. Mert a tanításban sem a Pitagorasz-tétel és az olasz névelők izgalmasak igazán. Hanem a csillogó szemek a megértés pillanatában, a folyamat, az egyéni módszer, amely beépíti a tananyagot a már megismert rendszerbe és ami sokkalta bonyolultabb, mint bármelyik képlet vagy fizikapélda, amit valaha megoldunk együtt.

A két szenvedély tehát minden megtartott órában összeér. Néha nevetünk, néha morcogunk, de nem árulok el nagy titkot: van, amikor együtt szenvedünk. Mert az iskolarendszer azokat a magántanárokat sem kíméli, akik estébe nyúlóan görnyednek a gyerekekkel együtt a tananyag fölött. Mégsem cserélném el ezt semmire, mármint azokat a pillanatokat, amikor mosoly görbül az arcokra egy-egy feladat megoldása után, az óra végeztével, vagy az áhított jobb jegy megszerzésekor. Ezek azok az apró sikerek, amik, mint a karácsonyi ajándék izgalmas várakozás után megérkeznek és nagyon sokáig örömmel töltenek el.

Aztán, kicsit több, mint fél éve megtudtam, hogy van még ennél több is ebben a kalapban. Lehet még bonyolultabb a kobakban lévő rendszer, lehet még összetettebb a hatványozás és hogy a szavaimra sokkal jobban oda kell figyelnem, mint akkor, amikor csak a káromkodásokat igyekszem mellőzni. 

Eddig is úgy gondoltam, hogy minden gyerektől tanulok, azonban szeptemberben egy igen intenzív kurzusra iratkoztam fel. Olyanra, amelyben minden apró részletnek a helyén kell lennie, türelmesebbnek kell lennem, mint valaha bármikor és többet tanulok, mint azelőtt 3 egyetemi képzésen és az összes közoktatásban töltött évem alatt. Akár egyetlen alkalom során is. 

És persze az is lehet, hogy nem bonyolultabb, csak más. Mert az autizmus nem jó vagy rossz dolog, hanem egy számunkra új világnézet, gondolkodásmód és struktúra, amit ha nem ismerünk, nem igazán értünk. Azonban, ha odafordulunk, már nem is olyan idegen, nem is olyan érthetetlen az, hogy miért jobb a "légyszi", mint a "kérlek" és miért barátságosabb az "oké", mint az "érthető". 

Hálás vagyok, hogy a tanítványaim - ezek az egytől egyig igazán különleges gyerekek - bizalmat szavaztak nekem. És hálás vagyok azért is, mert tanulhatok tőlük. Azonban ma, szerintem minden joggal, kiemelhetem ezekkel a sorokkal azt a kamaszt, akitől az elmúlt pár hónapban a legeslegtöbbet tanultam. Fantáziáról, problémamegoldásról, a szavak erejéről, érzelemkezelésről, türelemről, álmodozásról, tervezésről és tanulásról. És igen, ő egy kicsit máshogy látja a világot és ez a nézőpont olyan izgalmas és lebilincselő, hogy minden közös óránk teljesen beszippant. Akkor is, amikor szar napom van, akkor is, amikor problémáznak az ügyfeleim és akkor is, amikor depressziós vagyok. 

Ez a világnap pedig felhívja a figyelmet azokra, akik valószínűleg nem arra vágynak, hogy a figyelem középpontjában legyenek. Úgyhogy talán elég ha odafordulunk, ha türelmesek vagyunk és ha hagyjuk, hogy elvarázsoljon minket a világ azon kis részlete, amit szívesen megosztanak velünk.