Nehéznek tűnik szavakba önteni azt a dühöt és csalódottságot, amit a mások nyomorán nyerészkedő vállalkozásokkal kapcsolatban érzek, most mégis megpróbálom. Tegnap egy olyan előadást volt “szerencsém” meghallgatni ugyanis, ami messze meghaladta a tűrőképességemet, így komolyan le kellett nyugtatnom magam, hogy ne pattanjak fel az első öt perc után.

Nem másról volt szó, mint a fogyás teljesítményalapú megközelítéséről.

Álljunk is meg rögtön egy kicsit, emésztgessük ezt a fogalmat! Hiszen olyan sokrétű, olyan tudományos, olyan összetett, olyan professönel. Kábé, mint a Zepterlábas, a százhatvanezres ágymelegítő, a rákgyógyító masszázsszék vagy a csodalekvár.

De persze túlzás lenne a fentiek mindegyikét ledegradálni a haszontalan szintre, csak éppenséggel olyan betegségek kapcsán is rátukmálják az elesettekre, amelyeket egyáltalán nem képes kezelni az adott eszköz. (A programozott vizet pedig már majdnem elfelejtettem, pedig az a “kedvencem”.)

Na, ha ez a fenti eszmefuttatás nagyjából érthető, akkor szerintem egyértelművé vált az is, hogy mi a baj a teljesítményalapú megközelítéssel a fogyásban. Hiszen maga a teljesítmény és a teljesítményt vizsgáló pszichológia hasznos fogalom és tudomány, azonban kicsit nehezen összeegyeztethető a fogyással. De tudjátok mit, erre még azt is mondanám, hogy elengedem, ha nem kaptam volna egy bő negyven perces betekintést abba, hogy miről is szól ez a diétás program.

Kezdjük azzal, hogy ez egy egyetemi előadás volt, amelyen szerintem a legkevésbé sincs helye egy diétás program népszerűsítésének. Se pszichológia szakos egyetemisták körében se máshol. Ha meg akarok venni valamit, akkor Y, illetve Z generációsként magam tájékozódom a lehetőségeimről és nagyjából pont leszarom azt, hogy egy önjelölt szakértő megpróbálja rám tukmálni a termékét vagy szolgáltatását. De ha csak ez lenne a baj ezzel az egésszel…! Az alábbiakban igyekeztem összegyűjteni a legfontosabb állításokat, amelyeket képtelen vagyok befogadni és minden eddigi tapasztalatom és tanulmányaim is abba az irányba mutatnak, hogy nem is szabad.

“A fogyás akarat kérdése.”

Kedves nőtársaim, ugye milyen ismerős? Ez csak akarat kérdése, ha eldöntöd, hogy le akarsz fogyni, akkor le is tudsz fogyni. Le van fosva, hogy milyen következményekkel, de menni fog. Nem baj, ha nem tudod magad elképzelni húsz kilóval vékonyabban, nem számít, ha nincs semmi egyéb célod, mint soványnak lenni. (BTW, miért nem elég cél soványnak lenni? *feel the irony, pls)

Szóval akarnunk kell, és lefogyunk. Mert az agy már csak ilyen okos szerv: dönt és irányít. Ennyi az egész. Ha pedig nincs elég akaraterőd hozzá, akkor gyenge szar vagy, de lehet, hogy csak motiválatlan. Semmi baj: többtízezer forintért megmotiválnak egy ilyen fantasztikus diétás program keretében, ellátnak mindenféle jó tanáccsal és negyed év múlva ugyanilyen boldogtalan leszel, csak legalább sovány is. (Meg csóró, de az mindegy.)

“A túlsúly rontja a kognitív funkciókat, fogyással ezek is javíthatók.”

Való igaz, hogy egy 2018-as kutatás alátámasztja a kognitív képességek romlása és a hasi zsír mennyiségének kapcsolatát. A vizsgálat az időskori kognitív hanyatlásra gyakorolt hatást vizsgálta és arról nem találtam eredményeket, hogy ha egy kilencven éves túlsúlyos demens néni lefogyna, hirtelen visszanyerné húszéves elméjét.

Egyébként meg közel nyolcvan kilósan megszereztem három diplomát, egy nyelvvizsgát, és plusz tíz kilóval a testemen még a félájronmen-t is teljesítettem. Félelmetes belegondolni, hogy a most hetven kilós, nyilvánvalóan nem sovány testemről húsz kilót ledobva már az MIT doktori címéért küzdenék és csupán a lábujjaim használatával raknám ki a Rubik-kockát. (Kösz, nem!)

“Az ideális testsúly”

Ez a kedvencem. Az ideális testsúly valami tökéletesen megfoghatatlan fogalom, viszont remekül hangzik. Egy diétaprogram számára pedig kötelező a használata! Majd jól megbeszéljük, hogy mi az ideális súlyod, hány kiló voltál tizenévesen. Csak akarnod kell és újra a kamasz testedben létezel tovább, lehet, hogy még pattanásokat is intézünk neked.

Amúgy erre az előadás végén rá is kérdeztem, mert mindig a mágikus hetven kilóról ötvenre fogyás volt a példa, de azt nem tudtuk meg, hogy ehhez milyen testmagasság párosul. Amikor felhoztam a BMI-t, természetesen meg lettem mosolyogva, de továbbra sem tudtam meg, hogy milyen magassághoz passzol igazán az ötven kiló.

Ebből pedig csak egyetlen dologra tudok következtetni: arra, hogy minden testmagassághoz. Vagyis feleim, itt az idő, hogy agyunkat hadrendbe állítsuk és kerül, amibe kerül, kevesebb zabálással elérjük az IDEÁLIS testsúlyunkat. (Mondjuk nekem szerintem 50 kilósan leállna a hormonrendszerem, de nyilván nem hiányoznának minden hónapban a kínzó hasgörcsök. WIN-WIN)

“Kilókban mérhető cél és változás”

Tehát továbbra sem számít, hogy jól érzed magad vagy sem. Csak az, hogy rádjön a 34-es szoknya, meg a gyerekosztályos farmer. Boldog vagy, de csak addig, amíg a címkéket bámulod a ruhán, mert valljuk be, az emberi kapcsolatok, a természet közelsége, egy jó kutyasétáltatás, vagy a kedvenc hobbink sokkal több boldogságot ad, mint az, hogy 34-es vagy 36-os nadrágot hordunk. De neked már minden reggel van minek örülni: igaz, néhány év után már te is betegesnek fogod tartani, hogy még mindig az a legnagyobb öröm az életben, hogy lefogytál. Mert ha semmi más nem változott, akkor bizony nagyon kevés lesz a mínuszhúsz kiló egy idő után.

Ehhez szorosan kapcsolódik egy másik állítás is, mégpedig az, hogy “a túlsúly a párkapcsolatok terén is megnehezíti a dolgunkat”. Most ez kicsit szarul fog hangzani, de kilencven kilósan ugyanolyan vad ajánlatokat kaptam, mint most hetven kilósan. És köszönöm, sem akkor, sem most nem vágytam ilyen jellegű partnerkapcsolatra. Ha pedig egy férfit csak az tart vissza attól, hogy megszólítson, hogy húsz kilóval több vagyok, mint ötven… Hát, vele szerintem ötven kilósan sem tudnék olyan jókat beszélgetni, mint azzal a hímegyeddel, akivel most is remekül megértjük egymást.

Persze ezt a gondolatot nehéz lenne általánosítani. Nyilván van az a túlsúly, ami már valóban taszító lehet mások számára. De az előadás végén erre is rákérdeztünk és a programot többnyire 10-20 kiló ledobásához ajánlják. Tehát nem arról van szó, hogy valaki szétfolyósan kövér, hanem arról, hogy kicsit párnásabb. Ami szerintem nagy különbség. Itt szeretném azonban leszögezni, hogy szerintem sem egészséges a túlsúly, de a testünk és a közérzetünk összhangja sokkal fontosabb, mint az, hogy mit mutat a mérleg. Ha pedig valaki szerint a boldogtalanság fő okat az a plusz húsz kiló, akkor ott valószínűleg nagyobb baj van, mint az elhízás és nem biztos, hogy testi okokat kell keresni…

“Csak kevesebbet kell enni”

És a programban bár van személyi edző, a túlsúllyal rendelkező klienseknek nem ajánlanak fel mozgásokat, csak akkor, ha már fogytak valamennyit. Nyilván nem jó ötlet plusz húsz kilóval maratont futni (én már csak tudom), de annyi más mozgásfajta van, ami segíthet a zsírégetésben és a jobb közérzet megteremtésében! Ráadásul a sport segít az akaraterő pallérozásában, hozzájárulhat a diéta sikerességéhez is.

De nem. Itt kevesebbet kell enni és kész. És aki a boltban az alsó polcról vesz “édesipari hulladékot” az szégyellje magát, mert tízszer annyiért vehetne valódi csokoládét is. S bár ebben a mondatban sok-sok igazság van, ha belegondolunk a magyar lakosság jelentős részét érintő anyagi válságba, máris nem lesz olyan egyértelmű a tudatos választás.

//Arra az állításra, miszerint a fehérjék emésztése önmagában fogyaszt, reagálni sem szeretnék.//

Szóval egyél kevesebbet és fogyni fogsz. Tulajdonképpen ennyi, de ezt én most itt ingyen megosztom veletek, ezért ne fizessetek ki többszázezer forintot, légyszi.

Végül egy olyan állítást szeretnék fókuszba helyezni, amely az előadás egészét és még a kérdés-szekciót is maga alá temette:

“A médiamunkások felelőssége, hogy a kövérséget akarják elfogadtatni az emberekkel.” - nem szó szerint idézem, de igyekeztem hű maradni az eredeti állításhoz.

Szerintem pont az ellenkezője zajlik: a globalizált reklámpiac a sovány, kimondottan vékony nőket fetisizálja, sőt, mára sok férfi modell is kimondottan alultáplált hatást kelt. Az össze nem érő combok, a vékony karok és lapos has kultusza pedig milliók életét keseríti meg világszerte. Ugyanis lehet, hogy egy egyén jól reagál ezekre és nem sanyargatja magát a kívánt alak eléréséért, de a világ lakosságának egy része nagyon komoly testkép-zavarokkal küzd emiatt. A program ugyan nem kínál számukra helyet, de vajon tényleg felismerik az anorexiás lányt? Az első személyes beszélgetésből hogy derül ki az, hogy valaki tényleg a közérzetéért szeretne lefogyni, vagy azért, mert beteg? Olyan elképesztően veszélyesnek érzem ezt a koncepciót, hogy nem tudom szavakba önteni.

A médiának kétségtelenül nagy felelőssége van abban, hogy 2019-ben eljutottunk oda, hogy bizonyos szakmákban, helyeken és fórumokon számít az, hogy ki hány kiló. Azt ugyanakkor túlzásnak gondolom, hogy ugyanez a médiabirodalom arra buzdítaná az embereket, hogy fogadják el a túlsúlyukat és éljenek hájasan. Mert nyilván fontos az önelfogadás, de az életmódváltás része az is, hogy elfogadom a testem, akár a kis zsírpárnácskáimat is, és saját belátásom szerint döntök arról, hogy megválok-e tőlük. Ha ez akadályoz a mindennapokban, zavar, kényelmetlen, esetleg nem érzem magam jól a bőrömben, akkor érdemes lesz változtatnom. Azonban ha tökéletesen boldog vagyok öt kilónyi plusszal a combomon és a seggemen, akkor miért sanyargassam magam? Ez pedig nem egyenlő azzal, hogy imádjuk a kövérséget. Hozzáteszem, szerintem a húsz kiló súlyfelesleg még messze nem az a mértékű kövérség, amit azonnal orvosolni kell. Nyilván célszerű tenni a leadásáért, meg dolgozni a testösszetételen, de nem biztos, hogy az a plusz húsz kiló egy diéta miatt távozik majd arról a testről.

Mert a lelki okokról egy árva szó nem esett az előadásban, csak a legvégén. Vagyis de, volt róla szó, egy válással végződő házasságban élő hölgy kapcsán, aki azután adta le a súlyfeleslegét, miután szétköltöztek a férjével. Mégis túl torz és túlságosan a fizikai megjelenésre fókuszáló ez a kép számomra.

Persze sokat elárul az egészről az, hogy néhány egyszerű, kritikus kérdés mosolygásra és ellenséges szkepticizmusra sarkallta az előadót. Arra ugyanis nem voltak kész válaszok, hogy mi van azzal a nem is elhanyagolható embertömeggel, aki lelki okok miatt eszik/hízik és mi van azokkal, akik nem férnek hozzá egy ilyen drága és sznob programhoz. Mert ennek a luxidiétának bizony borsos ára van, szerencsére.

Azért szerencsére, mert bízom benne, hogy így minél kevesebb embert tudnak behülyíteni a programmal. Maga a szemlélet nyomokban igazságokat és nagyon is hasznos gondolatokat tartalmaz, de szerencsére napjainkban a fogyással kapcsolatos tanulmányok és vélekedések meghaladták már ezt a leegyszerűsítő és demagóg stílust. Tehát ezek a magvas gondolatok hozzáférhetőek bárki számára, kevesebb pénzért és kevesebb bullshit mellett is.

Az pedig, hogy az előadó szerint hülyeségeket kérdeztünk engem csak megerősít abban, hogy mennyire fontos kiállnunk a toleráns, empatikus és etikus nézeteink mellett. Hogy küzdeni kell azért, hogy a pszichológusi szakma ne ilyen ripacsokból duzzadjon nagyra. Hogy a női önbizalomedzők és diétanácik helyett olyan valóban szakértő személyeket hallgathassunk meg, akik nemcsak azt látják meg, ami belefér az elképzeléseikbe, hanem nyitottak másokra is.

Ez pedig kicsit széllel szemben hugyozás, de abban eddig is jó voltam, ezután sem leszek finnyás. :)

képek forrása: canva

A diétaprogram nevét és az azt népszerűsítő személyt pedig azért nem kívánom megnevezni, mert sajnos nincs egyedül és rengeteg hasonló biznisz fut világ- és Magyarországszerte. Igazából ez csak egy kiragadott példa így, tehát jobb, ha marad a névtelenség.