Állítólag a fiúk mindenkit jobbra húznak. Állítólag. Persze én erről semmit nem tudok, lány vagyok a húspiacon, ahol mindenki azt dobja a közösbe, amit csak tud. Csinos fotó, polcolt csöcsök, a srácok meg kiírják, hogy milyen magasra nőttek. Izmozás, kutya, estleg póz egy jó kocsival, nyaralós fotó, fehér homok, tengerpart - bármi, ami egy első randi előtt megkapó lehet. Álarc, játszma, a cél az izgalom fenntartása.

Amikor először láttalak...

Persze nem vagyok férfi és el sem tudom igazán képzelni, hogy milyen lehet annak lenni. Bármennyire is próbálok empatikus lenni, valahogy mindig elakadok a folyamatban - talán itt szól közbe a biológia. 

Mégis, szinte biztos vagyok benne, hogy van egy csomó közös gondolat, érzés és aggodalom egy randi előtt a srácokban és a csajokban is (vagy nőkben és férfiakban, mert tudom, hogy valaki nőt keres, nem csajt...). Úgyhogy a képeken pózolás a valóságban is folytatódik: nagyon kevés olyan fiúval találkoztam, aki tényleg természetesnek hatott már az első alkalommal. Mintha tétje lenne egy ilyen találkozónak, verseny lenne és egy végeláthatatlan maratonfutás, ahol mindenképpen jól kell teljesíteni.

Pedig számomra az a logikus, hogy ha már az első randin ennyire feszülni kell, akkor semmi értelme nem lesz a következőnek meg az azutáninak. Ha nem tudja elengedni magát az ember az első pillanatban, akkor minek feszengünk még akár órákat, hogy utána mondjuk ki a bűvös mondatot: "Szerintem ne találkozzunk többet."

Ha pedig már így alakult...

Tegyük fel, van kémia, és nem is feszültünk bele a kelleténél jobban az első italba, limonádéba, vagy 5 km-es sétába. Összegabalyodtunk. Tetszik, jó, meg minden és alakulnak a dolgok. Aztán ott állunk, hogy fut a srác fejében a végtelenített program arról, hogy egy kvázi vadidegen lánynak, akivel először bújik össze, akkor is orgazmust kell okoznia, ha belehal. 

Pedig nem kell, de ilyenkor tökmindegy, mit mond neki az ember, helyette marad a kínoskodás, a kellemetlen érzés, hogy valami nem oké. És tényleg nem az, mert hahó, nem kommunikálunk. Pedig kérdezhetnél, mondhatnád, hogy mit szeretnél és én is adnék jelzéseket, de épp azzal vagy elfoglalva, hogy meg kell felelned és semmi mást nem látsz.

Úgyhogy már kezdem én is nagyon kínosan érezni magam, hallom, hogy a szívem a torkomban dobog, de már nem az izgalomtól, hanem azért, mert menekülnék a helyzetből. Tudom, hogy neked is rossz, meg nekem is az, és nem értem, hogy miért nem beszéljük meg inkább, miért csinálunk úgy, mintha ez így oké lenne.

Úgy érzem magam, mintha versenyben lennénk egy olyan számban, amire egyáltalán nem készültünk fel.

Miért kellene egy egyéjszakás kalandban 110%-ot nyújtani?

Azt gondolom, hogy az egyéjszakás és alkalmi kapcsolatokban egyáltalán nem kéne helyet kapnia a teljesítménykényszernek. Én személy szerint azt tanultam meg ezekből, hogy ha úgy állok hozzá, hogy nincs tétje, sokkal felszabadultabb lehetek és a szexről való gondolkodásomat, kommunikációmat is teljesen megváltoztatta ez a felfogás. Ehhez pedig elég volt egyetlen olyan éjszaka, amikor egy hasonló mentalitású sráccal összegabalyodtam. 

Ha pedig lehet ezt ilyen lazán is, akkor miért hisszük mégis azt, hogy bizonygatni kell, mennyire jók vagyunk az ágyban, mennyire tökéletesek vagyunk és mekkora örömöt okozunk majd a másiknak. Pláne egy olyan helyzetben, amikor az ismétlés lehetősége vagy egyáltalán nem merül fel, vagy csak véletlenszerűen fordul elő. Ha tartós lesz a dolog, akkor meg úgyis teljesen más síkra helyeződik a szexualitás és az intimitás fokozódásával egészen megváltozhat az élmény.

És ha tartós, akkor aztán pláne...

Persze nem csak alkalmi kapcsolatok léteznek (szerencsére). A teljesítménykényszer azonban akkor is adott, ha megvan a megfelelő érzelmi biztonság. Az intimitást megmérgező perfekcionizmus pedig olyan szépen tudja roncsolni a szexet, hogy öröm nézni. (Meg egyébként a kapcsolatokat is...)

Soha nem fogom elfelejteni azokat a bocsánatkéréseket, amiket az exeimtől kaptam egy-egy együttlét után azért, mert nekem nem volt orgazmusom. Mintha a szex egyetlen fokmérője ez lenne és semmi más élvezeti értéket nem tulajdoníthatnék neki. Pedig annyi más aspektusa, annyi más értéke van ennek. Arról nem is beszélve, hogy érzelmileg mennyire közel hozza az embereket - persze akkor, ha erre mindkét fél részéről van nyitottság és szándék. Ezek pedig olyan oldalai az együttlétnek, amelyeket az orgazmus sem pótolni, sem gátolni nem tud - tehát önmagukban is igazán jól tudnak esni.

Persze azzal, hogy most ide leírom, hogy nem kell feltétlenül orgazmust szerezni egy lánynak ahhoz, hogy jó legyen a szex, még nem oldottam meg a világ problémáját. Hiszen ez egyetlen vélemény és sokan bizonyára nem is tartják majd relevánsnak. Azt viszont szerintem könnyű belátni, hogy ez az orgazmusfókuszú, teljesítményre hangolt megközelítés semmiféle hozzáadott értéket nem képvisel.

Talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy mindenki megérdemelné azt hogy önfeledten élje meg a szexualitását - akár alkalmi, akár tartós kapcsolatban él vagy gondolkodik. De ehhez igen sok önismeretre van és lenne szükség, ami munka, ugyebár. Pózolni egy-két éjszaka erejéig pedig könnyebb, mint akár éveket dolgozni önmagunkon.

De miért?!

Miért, tényleg, komolyan érdekel, miért alakult úgy, hogy egy alkalmi vagy tartós kapcsolatban a szex ilyen teljesítményközpontú lett? Miért hisszük azt, hogy csak akkor jó az aktus, ha sikító női orgazmussal párosul és miért helyezzük ilyen kegyetlen nyomás alá azokat a férfiakat, akik amúgy már az első randira megfeszült igyekezettel érkeznek?

Egyáltalán, miért kell pózba vágni magunkat valaki olyan előtt, akit szeretnénk tényleg megismerni (most tökmindegy, hogy csak egy este erejéig vagyunk rá nyitottak, vagy egy életen át). Mi haszna egy ilyen képmutató kapcsolódásnak? Hogyan lesz ezek után ebből egy kiegyensúlyozott kapcsolat vagy milyen szájízzel válunk el másnap egymástól?

És mit akarunk elérni mindezzel? Vagy magával a teljesítményből született női orgazmussal, ami már nem is igazán jó, inkább csak kötelező kiegészítő elem, kellék, valami, amin túl kell esni és elkerülhetetlen. Pedig lehetne valami elképesztően katartikus élmény is - mindkét fél részére.