A testünk, mint fantasztikus eszköz, egész életünkben rendelkezésre áll, hogy csodálatos dolgokat valósíthassunk meg vele és általa. Ilyen lehet például az, amikor elindulunk egy sporteseményen, alkotunk valamit a saját erőforrásainkkal, építünk (kézzelfoghatót vagy kézzelfoghatatlant), de ide sorolnám azt is, amikor a testi örömök egy egészen explicit formájában részesülünk: egészen pontosan a szexet. (Amiről persze nagyon gáz nő létemre beszélni, de az is elég gáz, hogy engem meg ez a vélekedés egy cseppet sem érdekel.)

Ha nem lenne testem - azon belül is egy-két kiemelten fontos testrészem -, nem lennék alkalmas arra, hogy gyönyört éljek át. Azt a fajtát, amit misztikusan kergetünk, pedig tulajdonképpen sok gyakorlással, bele lehet jönni. Ahogy a futásba, az úszásba, a bringázásba, vagy akár egyes alkotó tevékenységekbe. Mégis, a legtöbben, ha elég elszántak vagyunk, erre mind képesek lehetünk, így a testünk a saját boldogságunk elérésének eszközévé válhat. Az eszköz szó pedig hangsúlyos: a testem egy eszköz ahhoz, hogy általa gyönyört, örömöt éljek meg, illetve teljesítsek dolgokat.

A testem nem cél

Talán kicsit távolról indítok, de szeretném nagyon világossá tenni a dolgot. Nekem is volt időszak az életemben, amikor semmi más nem érdekelt, csak az, hogy 60 kilónál kevesebb legyek. Ez 168 cm mellé egyáltalán nem irreális és nőtársaim nagy arányban teljesítik is ezt a kritériumot. Én viszont gyenge szar vagyok, vagy nem tudom, de képtelen vagyok rá. Egész egyszerűen koplalás, hányás és istentudja hányféle diéta árán sem sikerült elérnem a kívánt számot.

Aztán pszichológushoz kerültem és a terápiám alatt megértettem, hogy a testem nem cél, hanem eszköz.

Eszköz a boldoguláshoz, eszköz a vágyaim eléréséhez. Ugyanakkor a testem nem a vágy és nem a boldogság maga. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindenféle tudatosságot nélkülöző önpusztításban kellene részesítenem, sokkal inkább azt, hogy ahelyett, hogy dominálni hagynám, nekem kell uralnom. Nekem kell jobban értenem őt és nem neki kell engem elnyomni.

Ez pedig egyben azt is jelenti, hogy a testem, mint földi létem meghatározó összetevője, megérdemli, hogy tisztelettel bánjak vele, de úgy, hogy ez a tisztelet és figyelem addig tart, ameddig a lelkemet nem tiporja el. Ha lefogynék, de csoffadt testem midennap csak a nyomorúságos sóvárgásaimra emlékeztetne, túllőnék a célon. Ahogy meggyőződésem az is, hogy ha valakinek egyetlen célja a fogyás, nem lehet egy életen át önfeledten boldog. Ha a fogyása után elkötelezett és valóban jó edző, tanácsadó lesz, az teljesen más tészta, de ha pusztán egy számot kerget, lélekben soha nem érkezik meg oda, amit fenntartható boldogságnak, flow-nak, örömnek vagy valami hasonlónak nevezhetünk.

A test csak az én eszközöm

Ha a test eszköz, akkor miért ne lehetne olyan, mint bármelyik másik tárgy, például a könyvek vagy a fényképezőgépek a polcomon? Kölcsön is adhatnám, vagy más is használhatná.

Azért a helyzet nem ilyen egyszerű.

A testtudatosság egyik legfontosabb eleme pont az, hogy a saját testem felett én, és csakis én gyakorlom a kontrolt. Én vagyok felelős érte, én döntöm el, hogy mikor mi történhet meg vele és én szabok határt másoknak is ebben. Nemet mondok, vagy odébbmegyek. Esetleg kinyitom a számat (sic!) és felszólalok a tömeges testszégyenítés ellen. Mert nagyon nem oké, hogy az én testemmel más dobálózik. És most tökmindegy, hogy ez egy verbális karate vagy hús-vér erőszak, mert az, hogy ma Magyarországon egy jöttment senkiházi emberek millióiról beszélhet megalázóan, a háttérben vadul bólogató híveivel, nemcsak az ápdétnorbi jelenségben merül ki. Ugyanez vonatkozik az önbizalomedzőkre, a diétás coachokra meg az összes, összefoglaló néven fintesznáciknak és diétafasisztáknak nevezhető képződményekre is.

És bár engem is mélyen felháborít az ország norbijának szofisztikált, részletes és szellemi magaslatokat karcoló véleménynyilvánítása, valami mégis azt súgja, hogy ez a "személy" egy termék és nem egy önálló véleménnyel rendelkező, autonóm individum.

Mert az hagyján, hogy facebook live-ban...

Tulajdonképpen ez a blog az ilyen önjelölt megmondóemberek (haha, most mosolyogsz, hogy bizony én is egy ilyen picsa vagyok, igaz?) miatt jött létre. Mert az hagyján, hogy ápdétnorbi ezt kiköhögte az internetre, de én egyetemi előadáson is hallottam már ugyanezt a szólamot. Sőt, a számok is kísértetiesen hasonlók voltak. Pszichológia szakon, ezt még hozzátenném, mert idevaló.

Ugyanúgy, ahogy a nők ellen elkövetett erőszakkal kapcsolatban asztal alá rugdossuk a véleményeket, próbálunk a testszégyenítés ellen felszólalóknak is hátat fordítani. Mert kényelmetlen odaállni a kevés ember közé a sokból. (Ajánlom Asch konformitás kísérleteit szemléltetésnek.) Inkább megpróbálunk úgy tenni, mintha ezek a dolgok rendben lennének: a kövér embereknek igenis le kell fogyniuk, akiket meg megvert az "ember" otthon, azok igenis megérdemelték. (Ehhez kapcsolódóan Festinger kognitív disszonanciára vonatkozó írásai lehetnek tanulságosak.)

Így történhetett meg az most is, hogy míg egy több, mint egymilliós követőtáborral rendelkező figurának a véleményén egy ország rugózik, tényként tálalva valótlan és mindenféle alapot nélkülöző kijelentéseket, addig egy csomó, valóban érdekes gondolat és hír a süllyesztőben végzi. Marketing szempontból egyébként zseniális, ami történik, és most nem a negatív reklámról beszélek, sokkal inkább arról, hogy az a sokszázezer ember, aki eddig ápdétet zabált (mert elhitte, hogy jó, vagy lefogy tőle vagy akármi), az ezután is norbira szavaz majd a pénzével.

Mert muszáj lesz továbbra is kitartania mellette, önmagának pedig megmagyarázza majd azzal, amit készen kapott norbitól - nem a kakaóscsigával -, hogy bizony ha nem ezt eszi, akkor kövér lesz és akkor már bizony nem akar vele szexelni az amúgy ugyanolyan hájasra gömbölyödött "ember" otthon. Vagy, ami mégrosszabb, emiatt az egész család szétmegy. Szét, mert nem ápdét kakaóscsigát evett, hanem akármilyet és ráküldött egy kólát is. És akkor instant válás. - Van is mire fogni, elvégre a veszekedés, a diszfunkcionális családszerkezet, a megromlott kapcsolat, a gyerekekkel, munkával és karrierálmokkal kapcsolatos kihívások, az együtt töltött idő szűkössége nem lenne elég. Nem, mert ezeken tökölni kell, gondolkodni és ami a legrosszabb: dolgozni.

Az ápdét kajáláson meg a ketón viszont nem, ezt norbi mondta facebook live-ban, tehát mindent megmagyaráz.

Da capo al fine.

A testem pedig, igen, ez a hetvennégykilós marad "mindenkié". Ahogy az összes olyan hölggyé, aki szülés előtt vagy után vagy közben vagy szülés nélkül is némi túlsúlyt cipel magán. És bár a nagyhangú barátaink soha nem fogják megérteni, hogy mi azzal a probléma, hogy előbb pofáznak és utána sem kérdeznek, most mégis ideköhögnék nekik egyfajta magyarázatot, hogy miért nem jó ez. (Elvégre szeretem megmondani a magamét...)

Azért, mert a testem az enyém. Olyan ez, mintha a hálószobámba betrappolnál, körbehugyoznád, majd az ajtót magad után bevágva távoznál. Magyarul valami olyasmit csinálsz, amit érett, egészséges mentális és kognitív állapotú emberek nem szoktak (hozzáteszem, a legtöbb, az imént említett kritériumnak nem megfelelő személy sem tesz ilyet...). Szóval körbehugyozod, megjelölöd és le is köpöd a biztonság kedvéért. A magántulajdonom. Úgy, hogy nem kértem és nem is fogom. 

És ez a baj, hogy kéretlen tanácsokat osztogatnak egy olyan világban, ahol kéretlen tanácsok folynak a falakon. És amúgy egy olyanban, ahol már az ilyen söpredéknél sokkal jelentősebb eléréssel rendelkező szereplők is belátták: a testszégyenítés ciki (ahogy az erőszak bármilyen egyéb formája is). Szerencsére.