Soha nem szerettem olvasni, legalábbis az iskolai kötelezőket és a klasszikus alapműveket. Persze a Harry Pottert én is elolvastam (kötetenént 1-2 nap alatt), de ezt a sorozatot leszámítva, egészen a tinikorom végéig cikinek gondoltam az olvasást. Aztán valami megváltozott és a huszas éveim elején rácuppantam a karakterzabálásra (meg az írásra is, végérvényesen). Most pedig a legfrissebb olvasásélményemről szeretnék mesélni, mert ez a kötet messze több embernek szól, mint amit a cím sugall.

Logoterápia dióhéjban

Egy tanárom fogalmazott úgy az egyik gyakorlatunkon, hogy a pszichológia ilyen "olvasós szak és szakma". Tényleg rengeteget kell(ene) olvasni, és nemcsak tankönyveket, hanem regényeket, verseket, novellákat, memoárokat... ezekből állnak ugyanis össze a legizgalmasabb személyiségrajzok, amelyek állatorvosi lóként használhatók a képzésben. Illetve így ismerhetünk meg módszereket, azok hatásait, vagy épp a hiányosságaikat. Szóval, az elmúlt másfél évben a házikönyvtáram kinőtt egy 3x4-es kallaxot, ami bár első hallásra nem tűnik soknak, de jelen albérlethelyzetben - amikor is a költözködés nem olyan ritka szórakozás - ez is megterhelő mennyiség.

Most épp Viktor E. Frankl kötetét olvasom tehát, legújabb szerzeményemet, melyet ráadásul egy egyetemi feladat miatt kellett leemelnem a polcról. A Mégis mondj igent az életre! egy részében memoár, a könyv végén azonban a logoterápia módszerének bemutatására vállalkozik a szerző. Ami ha belegondolunk abba, hogy a saját módszere és a III. Bécsi Iskola pszichoterápiás irányzata, nem is olyan elhanyagolható szempont pszichológushallgatóként.

Azonban nem a módszer részletes elemzését szeretném itt elvégezni. Inkább egy gondolatot szeretnék kiemelni a könyvből, mégpedig azt, amelyet a cím is sugall.

Találj értelmet az életben, a halálban és a szenvedésben. És igen, mondj igent az életre!

Értelem az értelmetlenben

Talán még annyit a könyvről, hogy Frankl éveket húzott le náci haláltáborokban, ahol fogolyként maga is megtapasztalta a koncentrációs táborok minden szörnyűségét. Elvesztette szinte a teljes családját: szüleit, testvérét és várandós feleségét, illetve ahogy a foglyok többsége, minden vagyonát is. Mégis, ez a férfi, a fagyok, az éhezés, a betegségek és a lelki szenvedés ellenére, folyamatosan képes volt az "értelem keresésébe" kapaszkodva életben maradni ott, ahol már pusztán néhány nap eltöltése megbecsülhetetlen mértékű fájdalmat jelenthet.

Mert a mi esetünkben már régen nem arról volt szó, hogy az élet rételmének kérdésére keressük a választ, mint ahogy ez a kérdés a maga naivitásában sokszor megfogalmazódik, s amin mindössze olyasmit kell értenünk, mint valamilyen cél megvalósítását azáltal, hogy alkotóan létrehozunk valamit. Számunkra az élet értelme olyan totalitást jelentett, amely magába foglalja a halált is, s így nemcsak az élet, hanem a szenvedés és a halál is értelemmel telítődött, s mi ezért az értelemért küzdöttünk! (Frankl: Mégis mondj igent az életre! Logoterápia dióhéjban. (2019) Budapest, Európa Kiadó 153-154. o.)

Szóval Frankl arra világít rá, hogy a szenvedés és a halál, ugyanúgy, mint az élet, értelmes kell, hogy legyen. S maga, az általa kidolgozott logoterápia módszere is ezt a felütést használja vezérfonálnak. Az ember elsődleges szükséglete, hogy értelmet találjon az életében - így a szenvedései, fáradozásai, a krízisek és a fájdalmak is értelmet nyerhetnek.

First world problem

Miközben sokan az anyagi helyzetük, a kilátástalan egészségi állapotuk, vagy éppenséggel az otthonukat jelentő országban zajló háborúk miatt rettegnek, addig a boldog nyugaton a csapból is arany folyik, itt aztán tényleg mindenünk megvan, amit csak kívánhatunk. Mégis, szenvedünk, oly sokszor szenvedünk! Apróságokon, fájdalmas vitákon, hiányokon, amelyek másoknak luxust, nekünk viszont egy kis kikapcsolódást, szórakozást jelentenének.

Ahogy Frankl sem alacsonyít le egyetlen emberi problémát, úgy nekünk sem érdemes. Igen, vannak olyan problémák, amelyekkel mások boldogok lennének, de a probléma és a krízis mindig saját. Van, akinek a munkahely elvesztése jelent krízist az életében, másoknak pedig egy szerettük elvesztése. A trauma is lehet relatív - ez pedig nemcsak a logoterápia módszertanában jelenik meg.

Azonban minden krízisre, fájdalmas, terhes időszakra megoldást jelenthet az értelem megtalálása. Szenvedéseink enyhülhetnek, vagy legalábbis kitartásunk erősödhet, ha megtaláljuk a lehetőséget a fejlődésre az adott helyzetben, ha képesek vagyunk belekapaszkodni az apró morzsákba, amelyek magukban hordozzák a fejlődés lehetőségét. Ám ezek nem biztos, hogy azonnal ott lesznek. Először lehet, hogy csak a fájdalom maró érzése takar be minket és csak később, sokkal később tudunk az előnyökre koncentrálni. És van olyan is, amikor ez utóbbi egyáltalán nem megy - ilyenkor jelent segítséget a logoterápia, amely a pszichoanalízis módszertanával hasonlatos elemekre épít, azonban jelentős különbségeket mutat. Ezzel kapcsolatban egy frappáns idépzetet emelnék ki ismét a könyvből:

[...]

- Nos, a logoterápia során a páciens akár ülhet is, de meglehet, hogy igen kellemetlen dolgokat fog hallani.

(Frankl: Mégis mondj igent az életre! Logoterápia dióhéjban. (2019) Budapest, Európa Kiadó 184. o.)

Tehát, az igazásg néha baromi nehéz. Értelmet találni a szenvedésben pedig talán még nehezebb. Frankl módszere mégsem könnyű, sokkal inkább hasznos utat kínál. A könyvben felhozott példákat sohasem abból a szögből vizsgálja, hogy azok mennyire bagatellnek látszódhatnak. Minden esetben azt keresi, hogy az egyén szintjén mit jelentenek a krízisek.

Tanulnunk kellene belőle

Amennyiben a fájdalomnak és a szenvedésnek értelme van, fejlődésre ad lehetőséget. A fejlődés, a tanulás, pedig az egyén növekedése, fogalmazhatunk úgy is, hogy jobb emberré válhatunk általa. A feltételes mód azonban helyénvaló: csak akkor profitálhatunk belőle, ha hajlandóak vagyunk tanulni. Ha képesek vagyunk arra, hogy sémákból, megszokott cirkuláris mintákból kitörjünk. Ehhez pedig nem kell szakembernek lenni, könnyen beláthetjuk hétköznapi emberként is, hogy előnyünkre válik.

Szóval keressünk értelmet. A szar helyzetekben is. Akkor is, amikor kirúgnak a munkahelyünkről, amikor megaláznak, amikor elhagynak és akkor is, amikor gyászolunk. Ez egy kegyetlen és mégis, jövőorientált megközelítés, amelyben azt hiszem, a XIX. századi ember egyre kevésbé helyezi el magát. Pedig folyamatosan hasznosak és hatékonyak kívánunk lenni. Itt az ideje, hogy a lelkünket is hadrendbe állítsuk, ne csak agyi és testi kapacitásainkat az ügy érdekében!

A testünk, mint fantasztikus eszköz, egész életünkben rendelkezésre áll, hogy csodálatos dolgokat valósíthassunk meg vele és általa. Ilyen lehet például az, amikor elindulunk egy sporteseményen, alkotunk valamit a saját erőforrásainkkal, építünk (kézzelfoghatót vagy kézzelfoghatatlant), de ide sorolnám azt is, amikor a testi örömök egy egészen explicit formájában részesülünk: egészen pontosan a szexet. (Amiről persze nagyon gáz nő létemre beszélni, de az is elég gáz, hogy engem meg ez a vélekedés egy cseppet sem érdekel.)

Ha nem lenne testem - azon belül is egy-két kiemelten fontos testrészem -, nem lennék alkalmas arra, hogy gyönyört éljek át. Azt a fajtát, amit misztikusan kergetünk, pedig tulajdonképpen sok gyakorlással, bele lehet jönni. Ahogy a futásba, az úszásba, a bringázásba, vagy akár egyes alkotó tevékenységekbe. Mégis, a legtöbben, ha elég elszántak vagyunk, erre mind képesek lehetünk, így a testünk a saját boldogságunk elérésének eszközévé válhat. Az eszköz szó pedig hangsúlyos: a testem egy eszköz ahhoz, hogy általa gyönyört, örömöt éljek meg, illetve teljesítsek dolgokat.

A testem nem cél

Talán kicsit távolról indítok, de szeretném nagyon világossá tenni a dolgot. Nekem is volt időszak az életemben, amikor semmi más nem érdekelt, csak az, hogy 60 kilónál kevesebb legyek. Ez 168 cm mellé egyáltalán nem irreális és nőtársaim nagy arányban teljesítik is ezt a kritériumot. Én viszont gyenge szar vagyok, vagy nem tudom, de képtelen vagyok rá. Egész egyszerűen koplalás, hányás és istentudja hányféle diéta árán sem sikerült elérnem a kívánt számot.

Aztán pszichológushoz kerültem és a terápiám alatt megértettem, hogy a testem nem cél, hanem eszköz.

Eszköz a boldoguláshoz, eszköz a vágyaim eléréséhez. Ugyanakkor a testem nem a vágy és nem a boldogság maga. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindenféle tudatosságot nélkülöző önpusztításban kellene részesítenem, sokkal inkább azt, hogy ahelyett, hogy dominálni hagynám, nekem kell uralnom. Nekem kell jobban értenem őt és nem neki kell engem elnyomni.

Ez pedig egyben azt is jelenti, hogy a testem, mint földi létem meghatározó összetevője, megérdemli, hogy tisztelettel bánjak vele, de úgy, hogy ez a tisztelet és figyelem addig tart, ameddig a lelkemet nem tiporja el. Ha lefogynék, de csoffadt testem midennap csak a nyomorúságos sóvárgásaimra emlékeztetne, túllőnék a célon. Ahogy meggyőződésem az is, hogy ha valakinek egyetlen célja a fogyás, nem lehet egy életen át önfeledten boldog. Ha a fogyása után elkötelezett és valóban jó edző, tanácsadó lesz, az teljesen más tészta, de ha pusztán egy számot kerget, lélekben soha nem érkezik meg oda, amit fenntartható boldogságnak, flow-nak, örömnek vagy valami hasonlónak nevezhetünk.

A test csak az én eszközöm

Ha a test eszköz, akkor miért ne lehetne olyan, mint bármelyik másik tárgy, például a könyvek vagy a fényképezőgépek a polcomon? Kölcsön is adhatnám, vagy más is használhatná.

Azért a helyzet nem ilyen egyszerű.

A testtudatosság egyik legfontosabb eleme pont az, hogy a saját testem felett én, és csakis én gyakorlom a kontrolt. Én vagyok felelős érte, én döntöm el, hogy mikor mi történhet meg vele és én szabok határt másoknak is ebben. Nemet mondok, vagy odébbmegyek. Esetleg kinyitom a számat (sic!) és felszólalok a tömeges testszégyenítés ellen. Mert nagyon nem oké, hogy az én testemmel más dobálózik. És most tökmindegy, hogy ez egy verbális karate vagy hús-vér erőszak, mert az, hogy ma Magyarországon egy jöttment senkiházi emberek millióiról beszélhet megalázóan, a háttérben vadul bólogató híveivel, nemcsak az ápdétnorbi jelenségben merül ki. Ugyanez vonatkozik az önbizalomedzőkre, a diétás coachokra meg az összes, összefoglaló néven fintesznáciknak és diétafasisztáknak nevezhető képződményekre is.

És bár engem is mélyen felháborít az ország norbijának szofisztikált, részletes és szellemi magaslatokat karcoló véleménynyilvánítása, valami mégis azt súgja, hogy ez a "személy" egy termék és nem egy önálló véleménnyel rendelkező, autonóm individum.

Mert az hagyján, hogy facebook live-ban...

Tulajdonképpen ez a blog az ilyen önjelölt megmondóemberek (haha, most mosolyogsz, hogy bizony én is egy ilyen picsa vagyok, igaz?) miatt jött létre. Mert az hagyján, hogy ápdétnorbi ezt kiköhögte az internetre, de én egyetemi előadáson is hallottam már ugyanezt a szólamot. Sőt, a számok is kísértetiesen hasonlók voltak. Pszichológia szakon, ezt még hozzátenném, mert idevaló.

Ugyanúgy, ahogy a nők ellen elkövetett erőszakkal kapcsolatban asztal alá rugdossuk a véleményeket, próbálunk a testszégyenítés ellen felszólalóknak is hátat fordítani. Mert kényelmetlen odaállni a kevés ember közé a sokból. (Ajánlom Asch konformitás kísérleteit szemléltetésnek.) Inkább megpróbálunk úgy tenni, mintha ezek a dolgok rendben lennének: a kövér embereknek igenis le kell fogyniuk, akiket meg megvert az "ember" otthon, azok igenis megérdemelték. (Ehhez kapcsolódóan Festinger kognitív disszonanciára vonatkozó írásai lehetnek tanulságosak.)

Így történhetett meg az most is, hogy míg egy több, mint egymilliós követőtáborral rendelkező figurának a véleményén egy ország rugózik, tényként tálalva valótlan és mindenféle alapot nélkülöző kijelentéseket, addig egy csomó, valóban érdekes gondolat és hír a süllyesztőben végzi. Marketing szempontból egyébként zseniális, ami történik, és most nem a negatív reklámról beszélek, sokkal inkább arról, hogy az a sokszázezer ember, aki eddig ápdétet zabált (mert elhitte, hogy jó, vagy lefogy tőle vagy akármi), az ezután is norbira szavaz majd a pénzével.

Mert muszáj lesz továbbra is kitartania mellette, önmagának pedig megmagyarázza majd azzal, amit készen kapott norbitól - nem a kakaóscsigával -, hogy bizony ha nem ezt eszi, akkor kövér lesz és akkor már bizony nem akar vele szexelni az amúgy ugyanolyan hájasra gömbölyödött "ember" otthon. Vagy, ami mégrosszabb, emiatt az egész család szétmegy. Szét, mert nem ápdét kakaóscsigát evett, hanem akármilyet és ráküldött egy kólát is. És akkor instant válás. - Van is mire fogni, elvégre a veszekedés, a diszfunkcionális családszerkezet, a megromlott kapcsolat, a gyerekekkel, munkával és karrierálmokkal kapcsolatos kihívások, az együtt töltött idő szűkössége nem lenne elég. Nem, mert ezeken tökölni kell, gondolkodni és ami a legrosszabb: dolgozni.

Az ápdét kajáláson meg a ketón viszont nem, ezt norbi mondta facebook live-ban, tehát mindent megmagyaráz.

Da capo al fine.

A testem pedig, igen, ez a hetvennégykilós marad "mindenkié". Ahogy az összes olyan hölggyé, aki szülés előtt vagy után vagy közben vagy szülés nélkül is némi túlsúlyt cipel magán. És bár a nagyhangú barátaink soha nem fogják megérteni, hogy mi azzal a probléma, hogy előbb pofáznak és utána sem kérdeznek, most mégis ideköhögnék nekik egyfajta magyarázatot, hogy miért nem jó ez. (Elvégre szeretem megmondani a magamét...)

Azért, mert a testem az enyém. Olyan ez, mintha a hálószobámba betrappolnál, körbehugyoznád, majd az ajtót magad után bevágva távoznál. Magyarul valami olyasmit csinálsz, amit érett, egészséges mentális és kognitív állapotú emberek nem szoktak (hozzáteszem, a legtöbb, az imént említett kritériumnak nem megfelelő személy sem tesz ilyet...). Szóval körbehugyozod, megjelölöd és le is köpöd a biztonság kedvéért. A magántulajdonom. Úgy, hogy nem kértem és nem is fogom. 

És ez a baj, hogy kéretlen tanácsokat osztogatnak egy olyan világban, ahol kéretlen tanácsok folynak a falakon. És amúgy egy olyanban, ahol már az ilyen söpredéknél sokkal jelentősebb eléréssel rendelkező szereplők is belátták: a testszégyenítés ciki (ahogy az erőszak bármilyen egyéb formája is). Szerencsére. 

Minden gyönyörű. Ma valahogy könnyű felkelni. Este egy buliba megyek, addig meg még ezer elintéznivalóm van: bevásárlás, ebéd a barátommal, délután angolórát tartok. Az életemet a naptárammal összekötve élem és akkor vagyok boldog, ha tele van - ma legalábbis így érzem.

Ma legalábbis így érzem.

Nem tudok felkelni. Ez már a második nap, hogy nem fogok kilépni az ajtón: egyszerűen nem megy. Itt fekszem az ágyban, már háromszor vágtam bele a felkelés-projektbe, de nem megy. Mindannyiszor sírásba torkollott a megvalósítás. Ha arra gondolok, hogy le kell másznom a párnák közül, fel kell öltöznöm és ki kell tárnom a bejárati ajtót, remegek és nem kapok levegőt. Képtelen vagyok elindulni, tudom, hogy már rég lekéstem az órám.

Villog előttem a kurzor egy üres lapon. Dolgoznom kellne, de nem megy. Ha belehalok, sem tudok most írni egyetlenegy sort sem. Semmi sem jön össze és nem tudom, miből fogom így kifizetni a jövő havi lakbért. De igazából lassan nem is érdekel. A telefonomat nem veszem fel, nem válaszolok az üzenetekre és csak azt várom, hogy a pasim hazaérjen, és ne legyek egyedül, mert félek. Félek magamtól, attól, hogy kárt teszek magamban, pedig józanul tudom, hogy nem akarnék ilyet tenni. De ma nem vagyok józan.

Ma nem vagyok józan.

Persze lehet, hogy minden fejben dől el, és valóban: a fejemben van a zavar, a neurotranszmitterek és hormonok csodálatos táncába csúszik a hiba. Olyan ez, mintha az egyik táncos a tánckarban rosszul lépne, megzavarva ezzel a teljes előadást. Csakhogy amióta az eszemet tudom, rosszul lép ez a táncos. Tehát hiába mondod, hogy fejben dől el, nekem már eldőlt és nem, egyedül nem tudom felállítani.

28 éves vagyok és bipoláris, vagyis annak egy enyhébb változata: ciklotímiás. A hangulatom, anélkül, hogy ráhatásom lenne, időről időre, szinte előreláthatatlanul megváltozik. Kiváltó okok nincsenek, vagy ha vannak, inkább csak dührohamokat indukálnak és az éppen uralkodó hangulattól függően csapódik ez le másokon. Nem tudok úgy dönteni hétfőn, hogy jó lesz az egész hetem, mert egy egészséges ember esetében sem döntés az ilyesmi, ha pedig megspékel az élet egy ilyen mentális hullámvasúttal, pláne nem az.

Mit jelent ez a mindennapokban?

A bipolaritás, tekintve, hogy a betegség alapjai biológiai eredetűek, megfelelő gyógyszereléssel igen jól kezelhető, főleg együttműködő és betegségtudattal rendelkező személyeknél. Ugyanis a gyógyszerelés nem azt jelenti, mint a fejfájásra szedett advil: ezzel a speciális hangulatzavarral úgy lehet a legjobban megküzdeni, ha a személy tartósan, évtizedekig gyógyszeres kezelés alatt áll. Az alkalmazott gyógyszerek között vannak hangulatstabilizálók (lítium és valproát), antidepresszánsok (főleg SSRI-k) és antipszichotikumok. A megfelelő gyógyszerkombináció időszakosan változhat, de a saját példámból kiindulva, a jól beállított hangulatstabilizálóval elég jól el lehet lenni és viszonylag kis kilengésekkel élni a mindennapokat.

És, hogy mit jelentenek a kis kilengések? Ne az átlagemberből induljunk ki. Nem lesz így sem kiegyensúlyozott az ember, de nem mindegy, hogy 120-as az amlitúdója a szinuszfüggvénynek, vagy "csak" 12-es. Hatalmas eredmények érhetők el a terápiával, de az alapok nem szüntethetők meg teljesen.

Ráadásul a legtöbb esetben a személyiséghez is hozzátartozik némi plusz emocionalitás (neuroticizmus), ám ez nem jelenti azt, hogy ettől szenvedni kellene. A legtöbb, amit a terápiától (és mellette a gyógyszertől) kaphatunk, az az, hogy megtanuljuk jobban kezelni az érzelmileg megterhelő helyzeteket és időszakokat, illetve jobban felismerjük azt, amikor a hangulatunk elindul lefelé vagy felfelé. Utóbbi azért is nagyon fontos, mert gyógyszer mellett is válhatunk depresszióssá vagy lehetünk hipománok, ám nem mindegy, hogy milyen mértékben és meddig.

Ha sikerül felismernem, hogy a hangulatom kezd elszállni (pl. sokkal kevesebbet alszom és gyorsabban beszélek), akkor relaxációs technikákkal, mindfulness-szel igyekszem gatyába rázni magam. Ha ez nem segít, akkor a terapeutáim segítségét kérhetem és indokolt esetben gyógyszert is kaphatok a felhangoltságra. (Hogy ez miért veszélyes, mármint a felhangoltság, egy kicsit később esik szó.)

Ha pedig egy depressziós epizód felé csúszom, ugyancsak alkalmazhatok bizonyos tanult technikákat (nekem az autogén tréning ilyenkor is segít), vagy fordulhatok a pszichológusomhoz. Indokolt esetben antidepresszánst kaphatok, természetesen szigorú felügyelettel és csak időszakosan. 

Ez a folyamatos önfigyelem pedig egészen új tudatosságot ad, nemcsak a betegség szempontjából, hanem az élet egyéb aspektusaiban is. Máshogy tekintek egy-egy karrierdöntésemre, máshogy osztályozom az egzisztenciális kérdéseimet és egész máshogy állok hozzá a problémáimhoz is.

Egyszer fenn - máskor lenn

A biploaritást mindenki egy hullámvasúthoz hasonlítja, és ebben van is logika. Ám egy új szempontot is szeretnék hozzáadni: a hullámvasútat is sokan élvezzük - miért ne élvezhetnénk hát az életet úgy is, hogy adott esetben bipoláris hangulatzavarral élünk. Bár korábban betegségként hivatkoztam rá, könnyebb elfogadnom úgy, ha egy állapotnak nevezem, egy olyannak, amit nem magamnak választottam, hanem kaptam és igyekszem minél jobban menedzselni.

Azon túl pedig, hogy depressziósnak lenni piszoknehéz, fárasztó és a legnyomasztóbb érzés a világon, megélni a szárnyalást, maga az ajándék. Vagyis a legjobb rész mindig az, amikor húzzák felfelé a kocsit a pályán, tudod, hogy nemsokára sikítva ereszkedsz, de most, a csúcs felé, nem számít mindez.

Megváltozom a gyógyszerektől?

Amikor először találkoztam a diagnózissal, zokogva bámultam a pszichológusomra. Sok alkalomba telt elmagyaráznia nekem, hogy a diagnózis és a kezelés nem veszi el tőlem az életem és a személyiségem. Nem fogok elveszíteni mindent, amit szerettem. Nem leszek terméketlen, szürke és unalmas, nem leszek folyamatosan visszahúzódó: egyszerűen csak kisebb ingadozással bír majd a hangulatom.

Ám sokáig tényleg nem értettem miről beszél. Megfosztva éreztem magam, rettegtem attól, hogy az összes jót elveszítem. Hogy nem lesz többé produktivitás 300%-on és nem leszek többé elég szociábilis. Attól is féltem, hogy nem leszek elég jó társ, barát és ember mások számára, ha nem leszek olyan, mint korábban. Persze akkor nem gondoltam arra, hogy a gyógyszer abban is segít majd, hogy ne legyek minden évben több hónapon át depressziós.

Mert a depresszióról valahogy automatikusan le tudtam mondani. Nem volt nehéz, hetekig terméketlenül bámulni a monitort valóban nem túl imponáló. Miért is hiányozna tehát? Ugyanakkor a felhangoltság negatívumait sem vettem észre akkor még. Ehhez kellett egy igazán ijesztő és fájdalmas időszak, hogy megtanuljam. Mert bár azt hiszik sokan, hogy amit kívülről látnak, hiteles: pörgök, mindenhol ott vagyok, hetente háromszor bulizom és folyamatosan csinálok valamit, ráadásul boldogan. De ez csak a felszín. Belül üres voltam, szinte folyton részeg, és egyáltalán nem voltam produktív. Majdnem elvesztettem az összes munkám, partnerem és lehetőségem. Felborítottam az egész életem, emberi kapcsolatokat vágtam el, pillanatnyi düh hatására és egy idő után napi 2 óra alváson vegetáltam.

Ezt pedig ugyanúgy a gyógyszernek kellett adnom, mint az asztal alatt végigzokogott órákat.

És hogy mi az ajándék ebben? Egyelőre egy kiegyensúlyozottabb élet reménye. Na meg az, hogy mégsem vette el a bipolaritás minden ajándékát a valproát!

Október 10. a lelki egészség világnapja. Egy nap, ami igyekszik felhívni a figyelmet arra, hogy a világon nagyon sokan élünk valamilyen lelki, mentális betegséggel és mellette rengeteg diagnosztizálatlan eset vár megoldásra. 

Legyünk türelmesebbek egymással! Figyeljünk oda a másikra, merjünk kérdezni, legyünk jelen és ügyeljünk a szeretteinkre!

Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, keresd fel a lakóhelyed pszichiátriai gondozóját, ahol ingyenesen (TB-támogatott formában) juthatsz szakszerű segítséghez. Ha akut krízishelyzetben vagy, a Péterfy Sándor utcai kórház Krízis Ambulanciáján jelentkezhetsz. Ha pedig öngyilkossági kísérlet szem- vagy fültanúja vagy ne késlekedj hívni az általános segélyhívót, a 112-t.

Az első randin tuti nem lesz szex. Nekem az nem megy, nem vagyok az egyéjszakás kalandok híve, nekem rá kell hangolódnom a partneremre, ismernem kell. Érzéseket kell táplálnom iránta. - hányszor hallottam már ezt! És egyébként, mi számít szexnek? Mikortól indul el az előjáték, mikor kezdődik el a vetkőztetés és egyáltalán, miért baj, ha az első randin szexelünk? 

A szex az, amit annak nevezünk?

Szerintem igen. A szex elkezdődhet az asztalnál, amikor először ér össze a combotok, vagy lehet egy nézés is, amikor azt érzed, hogy melegedik valami az öledben. Vonzónak találod a másikat, kattogni kezd a fantáziád és megtelik a fejed gondolatokkal arra vonatkozóan, hogy mi mindent csinálhatnátok akkor, ha nem hangzott volna el a bűvös mondat: az első randin nem szexelünk.

Pedig már levetkőztetted, végigsimogattad és odaadtad magad, libabőrösen, meztelenül. Az ágyadban hancúroztok, pedig még csak a sör felénél tartotok. És jönnek a gátak, a fékek és egyikőtök sem érti, hogy pontosan miért is kellenek ezek akkor, amikor két független ember találkozik, ráadásul a szimpátia teljes mértékben kölcsönös. Elhittétek, hogy a szex bűnös dolog, valami olyan, aminek a megélése nem jár csak úgy, hanem szigorú szabályrendszer szerint adagolható. Persze közben sárga szemmel irigyled azokat, akik felszabadultan élik meg a szexualitásukat, mert neked az nem megy. Te továbbra is ragaszkodsz az elvekhez, meg a normákhoz, mert a szabad szexualitás bűnös dolog. 

Pedig a szex ott és akkor, simán elkezdődhet az asztalnál. Lehet az az előjáték, hogy beszélgettek, hogy úgy beszélgettek, hogy a másik is teljesen megtelik szexuális feszültséggel. Vagy lehet az is, amikor először értek egymáshoz - tudod, ahogy játszotok egymás ujjaival és nem szólal meg senki, mert zavarban lesztek hirtelen a szokatlan szerepekben.

A szex része lehet simán valami olyan, hétköznapi dolog, ami megmozdít. Nem biztos, hogy mindenkinél ugyanazok a dolgok működnek (sőt), de biztos, hogy mindenkinek vannak izgalmas fantáziái, amiket kiaknázhat. És most tökmindegy, hogy egy első randiról vagy egy tartós kapcsolatról beszélünk: a vágy nem marad fenn magától, tenni kell érte és a szexi fehérnemű (ami eleve diszkriminatívan azt sugalja, hogy a nők dolga a vágykeltés) közel sem az egyetlen opció.

Honnan tudja a másik, hogy mi van a fejemben?

Egyrészt, mindannyian tudjuk, hogy a másik fejében is (persze ideális esetben) agy van. Van, aki jobban, van, aki kevésbé hatékonyan használja, ám abban megegyezhetünk, hogy egy nagyjából hasonló kvalitásokkal rendelkező szerv bújik meg mindenki koponyájában. Ennek az irányítóközpontnak a működése pedig férfiak és nők esetén is hasonló. Azonban, a tévhitekkel ellentétben, a gondolatolvasás nem nyert még tudományos bizonyítást, így nem érdemes elvárni a másiktól, hogy tudja, hogy mi mit akarunk és fordítva sem gondolhatjuk azt, hogy mi márpedig tudjuk mi kell a másik félnek.

A legegyszerűbb talán az, ha kommunikálunk. Akár verbálisan, akár szavak nélkül, de mondjuk el, hogy mi tetszik, mi nem tetszik, mit érzünk és mit nem érzünk. Ha nem mondjuk el, akkor pedig ne várjuk el a másiktól, hogy kitalálja vagy értse az elvárásainkat. Ez önmagában kudarcra ítéli a kapcsolatkezdemények egy jelentős részét, még akkor is, ha olyan piszlicsáré kérdésekről van szó, mint az, hogy ki melyik filmre ülne be szívesebben a moziban. Ha pedig a szexről beszélünk, (már ha merünk) valljuk be, sokkal fajsúlyosabb ügyeket érintünk.

Hogyan kell a szexről beszélni?

Hadd idézzek ide egy személyes példát! 

Életem egyik meghatározó élménye volt az a tinderrandi, amelyet egy fantasztikus sráccal tapasztaltam meg. Elmentünk sörözni, és bár nem így terveztük, annyira megkívántuk egymást, hogy a lakásomon kötöttünk ki. Azonban még az alkohol lágy mámorában is megálltunk: a srác leültetett az ágy szélére és megkérdezte tőlem, hogy mi az, ami nekem egyáltalán nem fér bele és mi az, amit kimondottan szeretek a szexben. Lefagytam és nem értettem, hogy mire gondol. Korábban sem tartottam magam prűdnek, vagy ilyesmi, de abban a pillanatban jöttem rá, hogy valójában mit jelent és mi a jelentősége annak, hogy erről merjünk beszélni.

- azóta is etalonnak tekintem ezt az éjszakát és elképesztően sokat tanultam belőle. Kommunikációról, nyitottságról és arról, hogy mi az egyik legfontosabb dolog a szexuális érettségben: kell tudnunk beszélni róla. Meg kell tudnunk fogalmazni az elképzeléseinket, a vágyainkat. Ki kell tudni mondani, ha valamit nem akarunk vagy nem tudunk vállalni, ha lassítani szeretnénk. Ha pedig úgy érezzük, hogy szavakkal nem megy, akkor megannyi nonverbális eszköz áll rendelkezésünkre! Mégis, talán a nyelv a leguniverzálisabb eszköz ebben az esetben és kézenfekvő, hogy kimondjuk ezeket a dolgokat a megfelelő helyzetben.

Hasonlóképp azt gondolom és a tapasztalataim is ezt mutatják, hogy egy tartós kapcsolatban ugyanúgy van helye annak, hogy beszéljünk a szexről. Ha elmondjuk, hogy mire vágyunk, mit próbálnánk ki, esetleg milyen új dologgal foglalkoznánk, az nemcsak megkönnyíti a partner dolgát, de fenekestül felboríthatja a kialakuló szexuális apátiát. Mert az, hogy egy időután kisebb lánggal égünk, teljesen normális, de a szexualitás kihalása egy párkapcsolatban nemcsak belső feszülségeket, hanem kapcsolati krízist is okozhat. Egyébként a témában továbbra is Esther Perel zseniális könyvét ajánlom mindenkinek, a "Szeretkezés fogságban"-t. Perel ugyanis közérthető stílusban beszél megalapozott és kutatásokkal alátámasztott tényekről a témában, ráadásul nemcsak a problémákat listázza, hanem megoldásokat is ajánl a pároknak - ezek közül csak egy a kommunikáció.

A hogyannal kapcsolatban pedig nagyon egyszerű dolgokról lenne szó egyébként: nyíltan és őszintén. Igen, ennyi a feltétel. Ráadásul, minél többet foglalkozom a témával annál nyilvánvalóbbnak gondolom, hogy, aki nem tud erről beszélni, az talán még nem tart ott, hogy valóban megélje a szexualitását annak igazi, megérdemelt minőségében. Ez pedig nem azt jelenti, hogy csak az a jó szex, ha minimum 150 pózt váltogattok. A jó szex az, amit élvezel, avagy élveztek (ketten, többen vagy akárhányan). Az élvezethez pedig az kell, hogy a gátlásaidat ne szíjazd hozzá a szexhez, hanem feloldd őket és úgy éld meg a szexualitásod, ahogy neked a legjobb. Ehhez pedig egészen biztosan találsz megfelelő partnert, mert olyan nincs, hogy ne lenne még egy olyan ember, aki hasonlóan szereti, mint te.

Amúgy, miért gáz a szexről beszélni?

Jó, én amúgy tényleg szeretem ezt a témát és kimondottan fontosnak is tartom. Szerencsére olyan emberek vesznek körül, akik szintén elég nyitottak és elfogadók, tehát tudunk akár a barátokkal is diskurálni erről. Ugyanakkor egyre többször gondolkodom azon, főleg a kommentek alapján, hogy erről gáz beszélni, meg az emberek képtelenek elfogadni egymás véleményét.

Nos, talán azért gáz a szexről beszélni, mert ezt csinálni kell, nem dumálni róla. Pedig beszélni róla ugyanolyan fontos, mint jól csinálni, és talán a kommunikáció szigorú előfeltétele is ennek a tárgynak. Tehát megkockáztatom, hogy nem gáz erről beszélni, hanem egyenesen kell és mindenkinek a saját ritmusában, a saját értékrendjének megfelelően érdemes kommunikálnia róla. 

Már csak azért is, mert azzal, hogy felnőttként fogalmatlanok vagyunk és beszűkültek, elfelejtjük észrevenni, hogy a mostani kamaszok úgy nőnek fel, hogy nem tanulnak meg kommunikálni az ágyban. Nehezen kérdeznek, zárkózottak és számtalan téves infót fogadnak be a témában. Pedig a legtöbb gátlást és kellemetlen élményt így tudják igazán begyűjteni a puttonyba, amit aztán később cipelnek magukkat, és kínlódnak vele akár éveken, évtizedeken és sok-sok elcseszett kapcsolaton keresztül.

Szóval, lehet, hogy a pokolra jutok, amiért beszélek róla, de akkor sem ártana elgondolkodnunk róla, hogy miért kezeljük úgy ezt a témát, mintha minimum háborús bűn lenne róla beszélni. Ha pedig másért nem, hát az alfa generációért tegyünk meg annyit, hogy legyőzzük a prüdériát. Ezzel pedig nemcsak nekik, hanem magunknak is jót teszünk.

Tegyük fel, hogy a hatalmas kínálatból hosszú és kitartó munkával sikerült jobbra húzni néhány olyat, akikre tényleg érdemes időt és energiát áldozni. A match-ek örömmel töltenek el, némi önbizalomra is szert teszünk és az első beszélgetések alapján a reménynek alapja is van. Várjuk hát a folytatást, megszervezzük az első randikat.

RandiKat.

Többes számban, mert ha már összejött két-három jó beszélgetés, miért ne találkozhatnánk mindannyiukkal, miért ne ihatnánk meg mindenkivel egy sört vagy egy limonádét valahol - persze a másik fél jóindulatának kihasználása nélkül. De mi történik akkor, ha már az elsővel tök jó, ha már vele szívesen hazamennénk és az egész éjszakát nem csak végigdumálnánk? Vagy éppenséggel még több hasonló estét és éjszakát szeretnénk, anélkül, hogy hirtelen a csillagokat is leígérnénk az égből?

Igenám, de a következő megfelelő napra már leszerveztünk egy másik randit. Ami lehet, hogy ugyanilyen jó, ha nem még jobb lesz. Persze rosszabb is lehet - de most nézzünk egy vidámabb kimenetelt. Szóval ott van még jópár lehetőség és zavarban téblábolunk, nem tudjuk, hogy ilyenkor lemondani illik a többit, vagy részt venni rajta, esetleg illedelmes jégcsaphercegnővé (királyfivá) fagyni... Nyilván nincs univerzális válasz a kérdésre. 

De miért nem tudunk dönteni?

Nagy hatással volt rám Sheena Iyengar: A választás művészete című könyve (HVG, 2010), amelyben részletesen bemutatja, milyen szempontok szerint hozunk választási döntéseket, illetve mik azok a kényelmes és kényelmetlen döntési szituációk, amelyekből menekülünk, vagy amelyekben éppenséggel jól érezzük magunkat. És hogy mi köze a tindernek a választáshoz?

Hát mi sem egyszerűbb! Ha tinderezel, egy hatalmas piacon vagy (igen, ez egy furcsa virtuális piactér...) és nemcsak téged választhatnak, hanem te is választhatsz. Eldöntheted, hogy kivel mit mikor és hogyan, illetve adott tevékenységhez is kereshetsz partnert. És megadja a lehetőséget arra is, hogy akár több lehetőséget is fenntarts magadnak, addig legalábbis, amíg nem tudsz választani közülük.

Valószínűleg a döntésben az iszonyatos túlkínálat jelenti a problémát. Az, hogy mindig lehet még egy-két kártyát pörgetni, az ingyenes verzió limitjeit pedig némi fizetség ellenében száműzhetjük az életünkből. Nincs időkorlátja, nem mondja meg senki, hogy meddig lehet, kell vagy illik tinderezni, mindenkinek a józan akarata és a saját belátása dönt a kérdésben.

Etika, vagy amit akartok

Persze lehet hápogni, hogy nem etikus több vasat tartani a tűzbe, és valóban, tényleg nem etikus olyan, betarthatatlan és átláthatatlan ígéreteket tennünk, amelyeket később hazugságokkal kendőzünk el. Sokszor hallottam már, hogy ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani, de vajon mi számít betarthatatlannak egy ismerkedési folyamat elején?

Hatalmas eltérések vannak abban, hogy ki honnan számít monogámiára, elköteleződésre, kizárólagosságra. Van, akinek a párkapcsolatban is beleférnek harmadik személyek, mások néhány randi után szeretnék azt érezni, hogy a másik teljes erővel rájuk fókuszál.

Mivel többféle tapasztalatom is volt már, arra jutottam, hogy a legjobb, ha ezt a kérdést is ugyanúgy, mint sok másikat, nyitottsággal és higgadtan kezeljük. Ha megbeszélhetjük a gyermekkorunkat, miért ne eshetne szó arról, hogy kinek mi fér, vagy mi nem fér bele abba a kapcsolatba (nem csak párkapcsolat lehet ez: lehet friends with benefits, alkalmi szexkapcsolat...), ami kialakulóban van a két fél között.

És ebben játszik hatalmas szerepet az etika: hogy meg tudjuk és meg merjük-e fogalmazni az elképzeléseinet a fentiekkel kapcsolatban. Tudunk-e élni a kínálkozó lehetőségekkel, miközben vállaljuk a saját véleményünket, nyílt lapokat teszünk az asztalra és tiszteljük annyira a másikat, hogy nem hazudunk neki? Álszent dolog lenne, ha azt mondanám, hogy mindig, minden helyzetben nyíltlapos játékos voltam, de a kezdeti problémák és hibák után megtanultam, hogy a legfontosabb egy ilyen helyzetben az őszinteség - épp ezért javasolom mindenkinek ugyanezt.

 Amikor pedig komolyodik a helyzet, érdemes magunkban is átpörgetni a lehetséges kimeneteleket: lehet, hogy amit korábban működőképesnek gondoltunk, az ma már egyáltalán nem fekszik nekünk és az is lehet, hogy sokkal több fér bele, mint amire számítottunk.

Mi lesz a B-tervekkel?

Mi lesz azokkal az emberekkel, akikkel még találkoztunk, de sorra egy másik személyt kerestünk bennük? Mi lesz azokkal, akik egyfajta pótlékokká váltak, akiket próbáltunk frissen tartani arra az esetre, ha mégis rosszul alakulnak a dolgzok a kiszemelttel? - Na, ha valami etikátlan, akkor ez a hozzáállás, mégsem ritka az, hogy katonás sorrendben állnak a lehetséges alternatívák.

Félünk a magánytól, közben a számítógép mögé bújunk, meg a telefonunkba, hogy mégse érezzük magunkat annak. Ám pont ezzel kerülünk még távolabb egymástól és a valóságtól is. A félelem pedig olyan viselkedésekre ösztönöz bennünket, amelyek nemhogy mások felé gusztustalanok, de saját magunk számára is kimondottan kellemetlenek lehetnek. Ilyen a B-tervezés is. De mégis, érezhetjük azt, hogy kell még egy tartalék szexpartner, kell még valaki, akivel lehet koncertre járni és bulizni, kell még valaki, akivel beszélgethetünk éjszakába nyúlóan. Mert mindennél jobban félünk attól, hogy értéktelennek és magányosnak érezzük majd magunkat.

A tinder meg ráerősít: hisz túlkínálatot nyújt, valamint az egyszerűség ígéretét. Mindig van még egy és bármikor elérhető. Kell ennél több?

Aztán állnak sorban a B-tervek és ha mégis összejön az A-terv, akkor kezdődhet a kellemetlen magyarázkodás, pedig minden hiányzik, csak az nem, hogy erről kelljen hosszasan diskurálni. Ciki, kényelmetlen és mindenkinek rossz. Miért nem kezdhetjük tehát úgy, hogy felvállaljuk a paramétereinket, az elképzeléseinket, bemutatjuk a helyzetünket és ki merjük mondani azt is, hogy nem ő az egyetlen tinderen - vagy a való életben? Az pedig, hogy tevékenység szintjén kinek mi fér bele ezek után, már egy teljesen más és egyéni dolog, de most maradjunk annyiban, hogy a beszélgetések, találkozók szintjéről beszélek és nem a párhuzamosan 20 partnert fenntartókról. (Bár, ha az illető úgy érzi jól magát és nem bánt vele senkit, miért is ne?)

Talán a tinder az oka meg az online társkeresés, de az is lehet, hogy ez ilyen XXI. századi sajátosság, mint a kapcsolatok kukázása a javítás és a párkapcsolati munka helyett. Ugyanakkor könnyű rácsúszni, belekeveredni és rettentően ártó tud lenni mindkét résztvevő félnek. Ha pedig már halomra állnak a B-tervek, itt az ideje kicsit sepregetni a saját házunk táján is!

Könnyű arról beszélni, hogy másokban milyen komplexusokat vélek felfedezni. És nyilván sokkal kényelmetlenebb arról, hogy bennem milyenek vannak, milyen érzések uralkodnak akkor, amikor - bár nem lenne muszáj -, mégis jó benyomást szeretnék kelteni. Vagy, amikor a dolgok nem várt fordulatot vesznek, kellemetlenre váltanak, esetleg kimondottan kínosak lesznek.

A hóhért akasztják.

Megfelelési kényszer - most ez a srác is meg fog hívni?

Valahányszor elhív egy srác, iszonyat kényelmetlennek érzem, hogy ő akarja fizetni a fogyasztást. Ezért szeretem azokat a helyeket, ahol a pultnál lehet kérni, az italokat azonnal kifizetni, így ha az elsőnél bele is megyek, hogy meghívjanak, a másodikat már én tudom kifizetni. Persze van olyan is, amikor belecsúszunk abba, hogy nem számoljuk a köröket - de ez igen ritka, nem hiszek abban, hogy egy első randin seggrészegen sok értelme lenne az ismerkedésnek.

És tényleg nem lehet erről a srácokat lebeszélni. Legalábbis az az érzésem, hogy képtelenség elfogadtatni sokukkal, hogy leszarom, mi illik és mi nem, nekem tök természetes lenne, hogy a saját italomat én fizetem - és tökmindegy, hogy ásványvizet iszunk, vagy valami fuxos koktélt.

És, hogy miért? Mert akárhányszor meghívnak, felvillan egy piros lámpa a fejemben: valamit akarnak tőlem. A piros lámpát pedig nem lehet csak úgy lekapcsolni ilyenkor, ez nem múlik el azért, mert megpróbálnak meggyőzni arról, hogy szó sincs ilyesmiről. Azon kattog a fejem, hogy mit várhat, mit akarhat és mi van, ha esetleg ennek hangot is ad majd. Hogyan fogom kezelni a helyzetet, mi lesz a megoldás rá és egyáltalán, tényleg, mit szeretne tőlem ez a srác? Mi lesz, ha nem egyeznek az elképzeléseink? - és akkor el is indul egy ilyen spirál, azon kapom magam, hogy nem tudok normálisan figyelni a beszélgetésre és máris teljesen elvesztem a fonalat, pedig valljuk be, meglehetősen irracionálisak a félelmeim ezzel kapcsolatban.

Mi van, ha nem lesz szikra?

Hiszek abban, hogy van kémia. Hogy azon túl, hogy egy-egy beszélgetésben egymásra lehet hangolódni, vannak olyan esetek is, amikor az első kézfogásnál érezzük azt, hogy akarjuk a másikat. És lehet, hogy baromi jót beszélgetünk, bejárjuk a fél várost, de ha nincs meg a szikra, akkor lehet az ember akármennyire nyitott és spontán, szerintem nem megyünk tovább. Legalábbis én nem, és gyanítom, vannak mások is így ezzel.

És akkor jön az a kellemetlen csönd, ami az így megélt csókokat, a kézfogáskezdeményeket, és a derekam erőtlen átkarolását kíséri. - Na az kínos! Olyankor az agyam egy egészen másik univerzumba kapcsolja magát és azon kattog, hogy meneküljön ki a helyzetből, anélkül, hogy bántóvá váljanak a megjegyzések, amelyek elhagyják a számat.

Mert lehet, hogy beszélgetni nagyon jó volt, de ennyi. Van ilyen és egy ideális világban ezt el kell fogadni. Még akkor is, ha ez most tinder, meg nyilván mindenki dugni akar, miért nem mondtam előre. Mert cseten nem érzem a szikrát, mert jó volt dumálni, mert tetszettek a sztorik és elröpült az idő. De ennyi. Rémkínos. Nemlesztöbbet.

Dunsztom sincs, hogy lehet ezt szépen tálalni, ezért kevésbé szépen szoktam. Vagy inkább nyersen. És közben azon emésztem magam, hogy megbántom a másikat, órákat loptam el az életéből, mert ő lehet, hogy tökre hitt abban, hogy aznap este tinderről leakasztott egy jócsajt. Hát nem. Maradtam a fogason, ő meg pörgethet tovább. 

Ha ilyen nyitott vagy, akkor velem is simán lefekhetnél!

Hogynepersze. Most persze lehet, hogy úgy tűnik, ezt csak poénból ideírtam, de tényleg hallottam már ezt. Megmosolyogtató, és egyben rohadtul bántó is, amikor valaki tényleg azt gondolja (vagy ha nem is gondolja, mégis kiszalad a száján), hogy ha az ember kicsit nyitottabb az ismerkedés terén, akkor máris válogatás nélkül bárkivel lefekszik, aki szembe jön. Ez sajnos, vagy szerencsére nem így van. És egyébként azt gondolom, hogy nemcsak a lányoknál, hanem a fiúknál is: nem hiszek abban, hogy egy srác bárkivel kefélne, csak azért, mert lehetősége van rá - legalábbis remélem, hogy nem így van, mert ennél minden pasi többet érdemel, ahogy minden lány is.

Meg egyébként a szex sem megy úgy, hogy csettintés - kefélés. Azért talán ennél egy kicsit több kell hozzá - akár egy jó beszélgetés, egy nagy séta, egy közös élmény - valami, ami belobbantja azt a bizonyos lángot. Ha pedig ez nincs meg, akkor megpróbálhat leitatni, elvihet valami irtóromcsi helyre, lehet akármilyen lenyűgöző (vagy gondolhatja magát akármilyen lenyűgözőnek) és haza is kísérhet, nem lesz semmi a dologból.

Bár az előbb azt mondtam, hogy a határozatlan közeledés kínos, azt hiszem a határozott ám teljesen egysíkú közeledés is az. Amikor valaki tényleg binárissá egyszerűsíti a lehetséges kimeneteket. Ez pedig azon túl, hogy kínos és kellemetlen, engem némi félelemmel is eltölt: megtelik az agyam újra megfelelési kényszerrel, előjön a mérleg a sarokból, elkezdem fejben összerakni, hogy most akkor mivel is tartozom, akkor most tényleg le kéne vele feküdnöm (elvégre valamiért csak ezt mondja) és hasonlók. 

/Mindenki megnyugtatására szeretném leszögezni, hogy eddig nem bonyolódtam ilyen viszonyba - a józan eszem velem tartott, de a kellemetlen érzés és a mérlegelés mindig bekúszik az ilyen helyzetekben./

Most tényleg tetszem neki, vagy csak megnyugtatásul mondja?

Állunk kedvesen, egymással szemben és látom, hogy nem erre számított. Ki van írva az arcára, hogy valami tök mást várt, pedig ha valamire ügyelek, az az, hogy a profilom pont olyan legyen, mint én: grimaszos, bolond, és még azt is tudja az, aki elolvassa a biom, hogy ez a blog is a tinderről inspirálódik.

Néhány kép alapján azonban mégsem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de még a facebook profil alapján sem derül ki az, hogy ki milyen ember a valóságban. Az csak a valóságban derül ki és ez így van jól. 

De aztán van olyan is, amikor túláradó bókok közepette tényleg csak arra gondolok, hogy biztosan csak dugni akar/meg akar nyugtatni/így nevelték és azért mondja. Mert képtelen vagyok elhinni ennyi pozitív információt magamról néhány perc vagy fél óra ismertség után. A kedvenc ilyen helyzeteim pedig azok, amikor valaki az intellektusomnak bókol, csak a diplomáim miatt. Pedig, valljuk be, diplomája ma szinte bárkinek lehet - nem ez az intelligencia fokmérője.

Ha pedig tetszeni akarok, de nem érzem a pozitív megerősítés hitelét, akkor átmegy az egész feszengősbe és még ha tényleg jónak tűnt az elején, akkor is rémes emlék marad a randi. Mindegy, hogy milyen szavakkal válunk el, a vége az, hogy alig várom, hogy a lakásomba érve lemossam a szempillaspirált és levessem magamról a gondosan kiválasztott ruhadarabot (vagy darabokat). Aztán jöhet egy meleg kakaó, kuckózás a fotelba, és ha elég szar volt az este, akkor a tinder visszatelepítése...

... mindegy, max. tindertojás lesz belőle. 

Hát, amúgy meg lehet, hogy nem. De ne szaladjunk ennyire előre!

Klasszikus szerepek egy változó világban

Lerágott csont tudom, mégsem lehet eleget beszélni arról, hogy a folyamatosan modernizálódó világunkban még mindig a régi, klasszikus szerepeket igyekszünk ráhúzni egymásra. Mindezt pedig olyan vehemenciával és eltökéltséggel tesszük, hogy közben észre sem vesszük, a másik levegőért kapkodva könyörög: legalább hallgassuk meg a véleményét. Ha nem is változik még attól a mi világképünk, legalább hallgassuk meg! 

Mert lehet, hogy teljesen mást gondolunk, de két különböző világnézet bizonyos helyzetekben igen jól megférhet egymás mellett és azt gondolom, hogy ilyen eltérő világnézeteket tartalmaz a szülőség kérdésköre is. Hogy szeretne-e valaki gyermeket, avagy sem. Ha pedig az illető nőként vallja, hogy nem vágyik gyermekáldásra, rögtön jön a doboz - nem csak a társadalom részéről - és figyelmeztet: majd úgyis meggondolod magad.

Bárcsak így menne ez! Hogy egyszercsak meggondolom magam. Mármint biztos vannak ilyen helyzetek, de köszönöm, ha meggondolom magam, az sem azért lesz, mert valaki folyamatosan azzal szórakoztat, hogy az orrom alá dörgölje: itt az ideje gyermeket vállalni.

Az én testem, az én döntésem

Egyébként, én tényleg azt gondolom, hogy mindenkinek jár annyi önrendelkezési jog, hogy eldönthesse: szeretne-e gyermeket vállalni, vagy nem. Az egyetlen olyan dolog, ami ebbe beleszólhat és logikus, hogy bele is szól, az a párkapcsolat. Nyilvánvaló, hogy egy férfi, ha arconpörög és fejenáll, akkor sem tud teherbe esni és nem veheti át ezt a feladatot egy nőtől. Mégis erős túlzásnak tartom, amikor valaki azzal érvel, hogy a nők ezzel a férfiaktól is elvesznek valamit.

Mintha nem lenne még X milliárd olyan csaj, aki tényleg szeretne anya lenni. Érdemes lenne talán velük találkozni akkor.

A gyermekvállalás tehát egy egyéni döntés, amelynek ugyan nagy hatása van a teljes társadalom jövőjére, mégsem emelhető ki a hatásköréből. Legyen szó támogatott hitelekről, kormányzati programokról vagy társadalmi nyomásról - ezek egy felelős ember számára nem jelentenek instant gyermekvállalási kedvet. A felelős ember ugyanis belátja, hogy a gyermeknevelésnek rengeteg más összetevője van.

Egy csomó olyan hatás, ami a testemet, az életemet, azok minőségét, a hangulatomat és a teljes jövőmet meghatározzák majd. Más emberré tesz, ha szülővé válok és nem azért, mert ez valami negatív dolog, hanem azért, mert szülőnek lenni a világ egyik legnagyobb felelőssége. Szóval, ha már ott tartunk, hogy gyermekvállalás, hadd döntsön mindenki maga ebben az igen kényes kérdésben!

Nem való mindenkinek

Tényleg ezt gondolom. Hogy a gyermekvállalás nem való mindenkinek. Hogy nem muszáj minden embernek szülővé lennie - mert valljuk be, biztos mindannyian ismerünk olyan embereket, akik mindent elkövettek, hogy megkeserítsék a gyermekük életét. Lehet, hogy nem szándékosan, de egy életre elég traumát okoztak annak, aki elvileg a legfontosabb lenne számukra.

A szakmai számontartja a különböző "gyerektípusokat". A legszerencsésebbek nyilván azok a szerelemgyerekek, akik őszinte szeretet eredményei és ebben az érzelemben lubickolva cseperednek fel. De mellettük vannak a kevésbé szerencsés gyermekek: akik a kapcsolat megmentéséért születnek vagy azok, akiket azért vállalnak, mert nincs más megoldás. Biztos, hogy ezeknek a gyerekeknek mind meg kell születni? Mi van, ha én magam nem tudom eldönteni, hogy melyik szülőtípus lennék és tartok attól, hogy nem lennék elég jó - így inkább nem vállalom az ezzel járó terheket és felelősséget?

Lehet, hogy nem azért nem való nekem gyermek, mert nem szeretem őket, hanem azért, mert nem vagyok elég eltökélt abban az irányban, hogy olyan mértékben rendeljem magam alá a feladatnak, mint amennyit megkövetel egy ilyen vállalás. Mert ne legyünk álszentek és naivak: a gyereket nem csak megcsinálni kell. Igaz ez mind a nőkre, mind a férfiakra, mégis, nagyon nehéz volt olvasnom Tanács Eszter: Nők gyermek nélkül (HVG Könyvek, Budapest, 2019) könyvében, hogy mennyi olyan nő van, aki azért fut ki az időből, mert nem talál olyan férfit, akivel felelősen vállalhatott volna gyermeket. 2019-ben még mindig problémát jelent az, hogy a családban elosszák a gyermeknevelés terhét.

És mielőtt a férfiak támadva érzik magukat, szeretném leszögezni, nem hiszem, hogy ez pusztán az ő hibájuk. Ez ugyanúgy társadalmi szintű gond, mint a kettős mérce vagy a fizetésekben tapasztalható különbségek. Bonyolult és összetett, ám azt mégis könnyű belátni, hogy meghaladtuk már a nőnek a konyhában és a kiságy mellett a helye - felfogást. Nincs elég lehetősége az apáknak otthon maradni a gyermekeikkel és idejük sincs munka mellett megfelelő részt vállalni a gyermekvállalásból később sem. Ami amellett, hogy elszomorító, elég rossz hatással van a gyermekekre is.

Eljön majd az ideje

Valóban, meg kell várni, hogy minden körülmény ideális legyen. - Legalábbis én kicsit így érzek a dologgal kapcsolatban. Sokszor hallom azonban azt is, hogy nincs tökéletesen ideális helyzet és állapot. Tehát elég, ha a lista néhány tétele teljesül, a többi meg kialakul. Érezni kell, hogy kialakult az igény, a vágy, és akkor minden menni fog. 

És mi van, ha nem jön el az ideje? Ha engem nem vágnak tarkón a hormonok, ha én kamasz korom óta nem vágyom saját gyermekre és tudom, hogy ezzel nem is vagyok egyedül? Mi van, ha az én életem gyermek nélkül is lehet(ne) teljes? Miért kéne nekem emiatt rosszabbnak érezni magam? Azért, mert az én gyümölcsömet nem érleli meg az Úr? Tényleg rosszabb ember vagyok, ha szülés helyett másban találom meg az életem célját és lényegét?

Szóval nem.

Nagyon nehéz viták ezek. Vitatkozni valakivel, aki homlokegyenest mást gondol a gyermekvállalással kapcsolatban, mint én. Nem is az zavar, hogy vitatkozunk és mást gondolunk. Inkább az kezd bosszantani (nagyon), hogy megpróbálnak meggyőzni arról, hogy még pár év, és majd jönnek a hormonjaim - mint egy hadsereg - beveszik az elmém és hopp: gyereket akarok majd. Huszoniksz évig nem, de utána egyszercsak, csettintésre instant szülőgéppé óhajtok majd válni, mert megismerem azt a férfit, elérem azt a karriert, megtalálom azt a lakást... stb, és minden ideális lesz és beütnek a hormonok... és... Attól még én most miért ne gondolhatnám úgy, hogy nekem nem lesz? Hogy én nem szeretnék? És miért ne történhetne így, hogy tényleg nem lesz? Soha?

Nem akarok meggyőzni senkit arról, hogy ne akarjon gyereket. Azonban arról szívesen lebeszélnék embereket, hogy meggondolatlanul, mindenáron gyereket vállaljanak. Az életben nagyobb felelősség nincs, mint felelősséggel tartozni egy másik életért. És a gyerekvállalás pont ez: egy kisember élete rajtunk múlik, az érzelmi és testi egészsége, az egzisztenciális biztonsága. 

Hát, amúgy... Az pedig, hogy nem szeretnék saját gyermeket, nem jelenti az, hogy nem szeretem a gyerekeket - bár, aki ismer, tudja, hogy inkább 10 kamasz, mint egy kisgyermek. De ezek a kis kinyíló életek mind csodák és megérdemlik, hogy olyan világban nőhessenek fel, ahol már nem ilyen klasszikus szerepdobozokban gondolkodunk. 

Hiába éltük meg a #metoo-t és hiába nézünk olyan sorozatokat, mint a 13 reasons why, a zaklatás és az erőszak valahogy a mai napig tabu maradt. Vagy, ha mégis megszólalunk az ügyben, könnyen rácsúszunk egy áldozathibáztató narratívára. És bár én is azt gondolom, hogy vannak bizonyos dolgok, amit megtehetünk az erőszak (vagy az erőszakhoz vezető helyzetek) elkerülésére, végső soron rohadt kiszolgáltatottak vagyunk továbbra is. Annak ellenére, hogy egyre nagyobb médiafigyelmet kap a téma.

Nem mondhatsz nemet.

Olyan társadalomban élünk, ahol a gyermekeket arra szocializáljuk, hogy nem mondhatnak nemet. Nem mondhatnak nemet a szüleiknek, a dadusoknak, az óvónéniknek és a tanároknak. Aztán meglepődünk, amikor kamaszként olyan felnőtteknek vagy a kortársaiknak sem mondanak nemet, akiknek nemet kellene mondani - legalábbis, ha megtörténik a baj, akkor azt kérdezzük, hogy miért nem mondtál nemet? Mintha ebben a helyzetben lenne racionális magyarázata az eseményeknek, lenne tudatos síkja a történteknek és az illető nem szenvedne eleve eléggé...

Ezen mondjuk én is a 13. résznél gondolkodtam el jobban. Hogy egyáltalán, hogy lehet feltenni egy ilyen helyzetben azt a kérdést, hogy "biztos, hogy nem akartad te is?".

De, nyilván. Mindannyian akartuk, mert ha nem tudunk nemet mondani hangosan és erősen, akkor az automatikusan igent kell, hogy jelentsen. - A dolog nem ilyen egyszerű és hiába próbálják meg jogvédő szervezetek a lehető legegyértelműbben megfogalmazni a beleegyezés paramétereit, sokan a mai napig nem értik, mi a különbség a beleegyezés és a nem ellenkezés között.

És még ha valaki tudja is, hogy nem akarja, egyértelműen nem szeretné, hogy megtörténjen vele az, ami rá vár, akkor is bitangnehéz ellentmondani valaki olyannak, aki felettünk áll a hierarchiában. Akinek hatalma van fölöttünk, aki erősebb nálunk, akitől tartunk, vagy csak nem merjük elutasítani. Félelemmel vegyes érzés ez, amelyben megjelenik a düh, ami nemcsak a másik felé irányul (hogy miért hoz minket ilyen helyzetbe), hanem saját magunk ellen is, amiért ott vagyunk, beszorulva abba a pillanatba és még csak tátogni sem merünk, annyira le vagyunk fagyva.

De nem mondasz igent sem.

És lehet, hogy ez csak az utolsó pillanatban dől el. Akármiről is legyen szó, szexről, ölelésről, egy feladatról. Ha nem egyezel bele, nem erőltethetné rád senki. Mégis megesik, mert olyan mindja, aki fölötted áll: a tanárod, a főnököd, vagy akár egy tekintélyes családtag. Nekik pedig ellentmondani nem szabad.

Miután megtörténik csak a szégyen marad. Teljesen mindegy, hogy miért, a karma, meg az összes többi mondvacsinált ok hülyeség. Nem szabadott volna így alakulnia, mégis így lett, mert nem tudtam és végülis, nem mondtam nemet.

Hibáztatjuk magunkat, úgyhogy elfogadjuk azt is, hogy mások is minket hibáztatnak azért, ami történt. Teljesen validnak látszik ebből a nézőpontból, mert olyan természetes, hogy mi tehetünk róla. Nem mondtunk nemet, igaz, igent sem.

És a kettő itt válik szét teljesen: én meg valahol a kacsacsőr belsejében lebegek elesetten. Ott, ahol a nem és az igen összeér, valami vákuum-szerűség: nem egyértelmű, tudom, de az én fejemben is kavarognak most a gondolatok.

Mert nekem is van egy minta-hátizsákom, amiben tárolom az emlékeket a neveléssel, az óvodai, iskolai hisztikkel és dacoskodásokkal kapcsolatban. Arról is, hogy kinek és mikor akartam nemet mondani - és hogyan fulladtak kudarcba a próbálkozásaim. Akkor sem mondtam igent, mégis úgy történt midnen, ahogy mások mondták.

Ugyanúgy, ahogy megtörténnek a dolgok a kulcsrazárt ajtó mögött és nemcsak egy porcukros sorozatban, hanem a magyar valóságban is. Budapesten a kétezres években. Kamasz és fiatal felnőtt lányokkal és fiúkkal. Gyakorlatilag gyerekekkel.

És ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni az okokat, megmutatni a gyerekeknek, hogy mit tehetnek az őket ért sérelmek ellen, inkább hibáztatjuk azt, aki kiáll és beszél róla. Úgy teszünk, mintha teljesen rendben lenne az, amit akkor, ha velünk történik, nem fogadnánk el. De a másik, az más. Ő csak nem mondott igent.

Mit tanulunk meg belőle?

Hogy lehet továbblépni egy traumán, ha nem beszélhetjük ki? Ha örökre titok marad, hogy mi történt aznap délután, a másik éjszakán vagy a Gellérthegyen? Hogyan lehet feldolgozni valamit, amiről mi magunk sem merjük bevallani, hogy valóság? 

Lebegés ez a félelem és a szégyen között, a tökéletesség és a törékeny tökéletlenség mögött. Ahol azt kérdezgeted magadtól folyton, hogy mit basztál el, mi ment félre, miért nem álltál ki magadért, miért nem mertél bevonni valakit, szólni, mondani, hogy nem oké az, ami történik. Aztán feladtad, hagytad magad - azt gondoltad, gyorsabb és fájdalommentes lesz, ha nem ellenkezel. Soha nem tudod meg, hogy igazad lett volna, vagy akkor megmenekülsz a helyzetből, ám az, ami utána jön, nem hiányzott.

Mert tanulságképp az marad meg, hogy szólni gáz, segítséget kérni ciki és értelmetlen. Hogy ne rinyálj, hogy miért nem akkor oldottad meg, utólag ne siránkozzál. A hollywood-i színésznőkhöz hasonlítanak, azokat is lekurvázzák, meg te is egy utolsó ribanc vagy, mert akkor és ott nem merted felemelni a hangodat. Egy túlszexualizált világban, ahol a test egy árucikk és a kielégülés mindenkinek jár, aki megveszi, az marad meg bennünk, hogy tárgyak vagyunk, törékeny tárgyak egy vitrinben és akkor vesznek le minket a polcról, amikor óhajtanak.

Fel kell nőni hozzá

Egyébként tényleg ezt gondolom: hogy valamennyit segít az, hogy felnövünk, tapasztalunk, olvasunk, hallunk és látunk dolgokat ezzel kapcsolatban. Hogy a sok áldozathibáztatás mellett végre eljut hozzánk néhány olyan komment és cikk is, ami hangsúlyozza: az erőszaknak és a hatalmi visszaélésnek semmilyen formája nem oké, még akkor sem, ha te tíz vagy tizenöt éve nem tudtál nemet mondani egy kényszerítő kérésre. 

Évek kellenek ahhoz, hogy feldolgozzuk: ami történt, az nem a mi hibánk, még akkor sem, ha sokan ránk akarják hárítani a felelősséget,

mert sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy "minekmentoda", mint belátni, hogy alapjaiban kellene megváltoztatnunk a visszaélésről való gondolkodást. Meg kell értenünk, hogy ez ugyanúgy az edukáció részét kell képezze, mint a cipőkötés és a fogmosás megtanítása.

Hiába mondjuk azt, hogy az iskola előtt lebzselő szatírral ne álljanak szóba a gyerekek, ha mi magunk nem tudunk példát mutatni és biztonságos kereteket teremteni a nemet mondásra és a határok felállítására. Ugyanígy, nem várhatjuk el, hogy egy kapcsolatban egészséges egyensúly alakuljon ki, ha a gyermek otthon nem tanulta meg, hogy mit jelent szeretni és szeretve lenni elvárások és kényszerek nélkül. De erre még rengeteg példa van, csupa olyan, ami miatt azt gondolom, hogy utólag nem érdemes lelkiismeretfurdalást okozni akár egy komplett generációnak. Sokkal fontosabbnak tartom az előretekintést: hogy próbáljuk meg a jelenben és a jövőben jobban csinálni és jobban átadni a gyerekeknek és kamaszoknak az énhatárok tiszteletének lényegét és a nemetmondás művészetét.

Ahogy a gyerekeknek ahhoz, hogy megértsék mi történt, úgy a társadalomnak is fel kellene nőnie ahhoz, hogy a #metoo nem vicc, hogy a hatalmi visszaélés nem játék és természetesen nem oké a hamis vád sem - mert sajnos arra is van példa dögivel. Mégis, néhány koholt vád, meg buta vélekedés alapján teljesen igazságtalan elítélni és hibáztatni mindenkit, aki valaha átesett bármilyen hatalmi és/vagy szexuális visszaélésen. Ha azt mondjuk nekik, hogy ti mind hülyék vagytok és biztos csak kitaláljátok, amit állítotok, azzal azt üzenjük: az erőszak oké, mert úgyis az a hibás, akin elkövetik. Ő meg tűrje csendben, kussoljon róla. Mindegy, hogy mikor történt vele, hogy gyerek vagy felnőtt, hogy egyetemista vagy a munkahelyén éri a megaláztatás.

Pedig ez nem csak hülye emberekkel történik. De ha butának is kéne lenni hozzá, akkor sem érdemelné meg senki, hogy így alázza meg egy egyén, majd a teljes társadalom és az összes olyan háló, amelynek védelmében valaha bízhatott. Ha egyáltalán bízott benne valamikor.

Leírtad a profilodra, hogy a magas pasik érdekelnek. Tele vagy elképzelésekkel és elvárásokkal arra vonatkozóan, hogy milyen legyen a pasi, aki randira hív majd. És tele vagy elvárással, elképzeléssel és gondolattal azzal kapcsolatban is, hogy neked milyennek kell vagy kellene lenned számára. 

Tinderezhetsz a megerősítésért, egy tartós vagy alkalmi kapcsolat reményében, vagy az is lehet, hogy a barátaid nyomására tetted fel. Tökmmindegy. Azért a fejedben mégis van arról valami elképzelés, hogy mit akarsz, mit lehet és mi lesz ebből az egészből.

Könnyű eset, nehéz sztori

Ha én kérdezem meg, hogy találkozzunk-e személyesen, akkor olcsó vagyok? Könnyű csajjá tesz az, ha van kedvem és ambícióm kezdeményezni? Gáz, ha bevallom, hogy most csak szexet keresek, vagy csak egy jó beszélgetésre lennék nyitott először? Mi az, ami még fenntartja az érdeklődést, de nem is válok közönségessé tőle?

Kérdések. Rettenetesen sok kérdés, már azután, hogy match-elünk. Várom, hogy írj, de közben én is reflektálnék a bemutatkozásodra. De ha én írok, akkor azt gondolod, majd, hogy nagyon pusholom ezt a dolgot. Azt meg nem szeretném - mármint ezt a hamis benyomást.

Milyen a jó kezdés? - ezen gondolkodom. Hogyan lehet elindítani egy jó beszélgetést, mi tesz egyáltalán egy csetelést jóvá? Főleg tinderen, ahol elvileg mindenki olcsó, mindenki csak dugni akar és mindenki sablonos. (Mondjuk szerintem nem.) Tegyek fel egy kérdést? De ha azt kérdezem, hogy mizu, azzal saját magamat köpöm arcon. Utálom az ilyen felszíneskedést.

Kicsit elengedem magamban az értékítéletet és megengedem magamnak, hogy olcsónak tartsanak. Írok én, megfogalmazok valami kezdést. Elindul a lavina. Azt gondolnám, hogy az első nehézségen túl vagyok, de nem: itt válik csak igazán pikánssá a történet, mi lesz a folytatás? Vevő leszel rám? Érdekellek majd én is téged? Egyáltalán, válaszolsz majd?

Nehéz ügy, és én sem vagyok könnyű. De jó, hogy te sem. Ne legyen már egyszerű!

Mondd meg te, mi vagyok én!

Sokak fejében él egy hamis kép azzal kapcsolatban, hogy a lányok számára a tinder tényleg csak szórakozás. Nem kell bele energiát tenni, csak pár srácot jobbra húzni, azok majd meghívnak egy-két italra és igazából nincs is ebben semmi para: hölgyválasz van.

Még ha a felszínen ez ennyire egyszerű is, belül nagyonnem. Csajként ugyanúgy bekúszik a megfelelési kényszer a randikba és az ágyba is, mint a srácoknál. Mellette pedig még ott van az az érzés is, hogy ha túlságosan lazák vagyunk, akkor ribancnak tartanak majd minket: mert állítólag senki nem szereti az "olcsó" nőket.

De mi az az olcsó nő?

Ha a szexről beszélek, nyíltan, gyakorlatilag bárkivel, olcsó leszek? Ha egy jól sikerült randi után valakivel egyéjszakás kalandba bonyolódom, olcsó vagyok? Ha meghívnak egy italra és mégis nemet mondok a közeledésre, akkor hülye lotyó vagyok? Ha pedig együtt berúgunk valahol és elveszünk a pillanatban... igen, tudom. Akkor tényleg olcsó vagyok.

Ha pedig úgy döntök, hogy inkább kicsit nehezebb falatnak mutatkozom - nyíltságomat az asztal alá dugom és megpróbálok nem annyira kíváncsi lenni, mint szoktam, akkor beskatulyáznak a megközelíthetetlen díva dobozba.

Kész, nincs olyan, hogy egy csaj, akivel jó ez meg az, akivel jól érzem magam, valami lesz majd, de nem definiáljuk előre. Helyette vagy baszható, vagy meg kell dolgozni érte. Tinderen ez a két kategória van, skála pedig nincs hozzá, fekete-fehér a kínálat.

Miért parázol, úgysincs tétje!

Hát dehogynem! Kapásból fel tudnék sorolni szerintem legalább tíz dolgot, amin lehet parázni egy tinderrandi előtt, közben és után. Ezek egy része teljesen átlagos dolog, egy másik részük már kimondottan az intimebb alkalmakon vetődik fel. De a közös bennük az, hogy nem oldja fel őket pusztán az, hogy azt erőltetik: nincs tétje.

Nyilván tetszeni akarok. Olyan ruhában, olyan hajjal, olyan kiegészítőkben megjelenni, amikben csini vagyok és jól érzem magam. Meg, ami neked is tetszik majd. Szeretnék jó benyomást kelteni, olyan tulajdonságaimat megmutatni mind külsőre, mind belsőre, amikre büszke vagyok, vagy legalábbis előnyösnek gondolom őket. Homlokzatot építek, gyönyörű stukkókkal díszítem. Aztán remélhetőleg időben észbe kapok, hogy már-már magam sem hiszem el azt, hogy így viselkedem - ez nem én vagyok.

Mert simán képesek vagyunk valaki tök mást eljátszani csak azért, hogy népszerűbbek legyünk. Hogy a képek után személyesen is jók legyünk. Hogy elég jók legyünk.

Ha pedig feljössz, azon fogok agyalni, hogy vajon hogy szeretnéd és milyen lesz majd. Nyilván én is akarom, különben nem mennék bele, de most mégis elfog a félsz, hogy elég leszek-e neked. Hogyan tudok lavírozni majd a ribanc-díva tengelyen úgy, hogy még mindig izgis legyek, de közben ne essek le egyik oldalon se a lécről. Közben persze lehet, hogy már rég elkönyveltél valahova, de ezt már talán sosem tudom meg.

Teljesítménykényszer vol. 2

Bár a női orgazmus egy túlmisztifikált és iszonyatosan felértékelt - már-már kényszerré avanzsált - dolog, valahol ezt gondolom a férfiorgazmusról is. Egyáltalán arról, hogy az ágyban a férfi irányít. Neki kéne tudnia, hogy a csajoknak mi a jó és a csajoknak is élveznie kellene azt, amit a srác csinál. Mindegy, hogy valóban arra vágyik, vagy sem.

A nőkre pedig rá van tolva az a megfelelési vágy, hogy ribanc ne legyél, de tapasztalt azért igen, tudjad mi kell a férfiaknak, de legyél te a szende és egyébként, miközben biztosítod a gyengédséget, legyél ügyeletes vadmacska, ha arra van igény.

Ennek pedig feltehetően nem csak nehéz, inkább lehetetlen megfelelni. Nemcsak azért, mert a fenti dolgok interferálnak egymással, hanem azért is, mert annyi szorongást szülnek, hogy ha esetleg valaki még meg is próbálja, érzelmileg kifacsarja az erőlködés. Elég jónak lenni pedig nagyon nehéznek látszik onnan.

Szóval megy a matek fejben, tetszik-e neki a testem, fenntarthatom-e az izgalmát, válthatok-e pózt, zavarja-e ha hangos vagyok, vagy inkább csöndben élvezném. Mondhatom-e hogy mit csináljon máshogy és nekem szabad kérdeznem? Nem lesz illúzióromboló, ha beszélgetést kezdeményezek, miközben alatta izzadok? Azt akarom, hogy jó legyen neki és már annyira szorongom, hogy kicsit el is vesztettem magam a folyamatban - azt érzem, hogy legyen már inkább vége, akkor legalább nem parázom tovább azon, hogy jó-e neki. Látványos lesz, ha elmegy, én meg akár el is játszhatnám. Az lehet, hogy segít.

Ugyanazok a kockák pörögnek a fejünkben, csak nem merünk beszélni róla. Ő is izgul, hogy jó legyen nekem, meg én is, hogy neki, de ahelyett, hogy ezt kifejeznénk szavakkal, vagy metakommunikációval és lenyugtatnánk egymást, inkább csöndben stresszeljük magunkat.

Inkább leszek olcsó, de beszéljünk róla!

Kifacsart egy világ, mert azt gondoljuk, hogy gáz beszélni róla. Pedig tök érdekes és izgalmas. Meg hasznos is, már csak a fenti kellemetlen szituációk elkerülése végett. Szóval inkább leszek olcsó, ha választani kell, de ez egy olyan játék, amit csak nyíltan lehet élvezni. Legalábbis szerintem, meg biztos, hogy nem mindenkinek ugyanazok az igényei ezzel kapcsolatban. Az viszont, hogy a nőkre szerepeket tolunk, elvárásokkal kenegetjük őket és ebbe szépen lassan belefulladunk nem oké, még akkorsem, ha a kedves nőtársak is tapsikolva asszisztálnak ehhez. 

fotó: Coca-Cola Hungary/ Noguchi Porter Novelli

#loveislove

Ha a Pride hónapjában nem gyűlölködte volna ki magát az ország homofób lakossága, talán azt mondanám, hogy szükség van még némi borulásra. De én tényleg elhittem, hogy elég volt a felvonulás alatt ellentüntetéseket szervezni. Elhittem, mert vagyok annyira naiv és bolond, hogy azt gondoltam, hogy ez nem jogalap az utálkozáshoz és ha nem az, akkor pár hét után megint beköszönt a "béke", legalábbis, ami a sajtófelületeken való fröcsögést (avagy annak hiányát) jelenti.

De tévedtem, és mindez az augusztusi kólabotránynak köszönhetően került napvilágra: a Coca-Cola legújabb plakátkampánya olyan szinten verte le a fí-reléket bizonyos körökben, hogy lassan mindenkihez eljutott a hír: homoszexuális párokkal van tele a város! Akihez meg esetleg nem, ahhoz is elér majd hamarosan, ha máshogy nem, látja majd az aluljáróban, vagy felcsapja a facebook-ot és valamilyen fröcsögős posztból értesül a hírekről: mindenhol ott vannak, tönkrevágva ezzel a gyermekek értékrendjét, megzavarva az idősek nyugalmát és kiborítva a felnőtt hagyományos értékeket valló lakosságot!

A szerelem mindenkié

... ahogy a kóla is. Vagy valami ilyesmi. Mondjuk, azt továbbra sem értem, hogy honnan jött a szerelem a kólához, de ettől tekintsünk is gyorsan el, hiszen ma már a reklámok jelentős része teljesen irreleváns kapcsolásokkal operál, vagy olyan buta sztereotípiákra épít, amik nevetségesek. Ehhez képest a Coca-Cola reklámja egy tök jó mellékszálat hoz be az utcákra, szellemes üzenettel, értéket közvetítve. (Igen, a tolerancia és az elfogadás értékek, bármilyen meglepő is ez most egyesek számára.)

Szóval, a szerelem mindenkinek jár, a zéró kólában pedig nincs cukor, ahogy előítélet sem. Ehhez az üzenethez pedig boldog, egymásra szeretettel tekintő embereket illesztettek a plakátokra. Semmi vetkőzés, semmi smaci, semmi tapi, csak normálisan felöltözött, mosolygós, egymással boldog emberek.

FELHÁBORÍTÓ.

A pucér nő, az bezzeg teljesen rendben van.

Persze a vak komondorok országában, ahol az Isztambuli Egyezmény ratifikálása továbbra is ráérős, ott a pucérnős hirdetésekkel sem lehet gond. Legalábbis ezt szűröm le abból, hogy teljesen normális és megszokott jelenség az, hogy a fehérneműtől kezdve a klímán át a gyümölcsöt, a zöldséget, de még a húst és a fúrógépet is alulöltözött nőkkel hirdetik. Ugyanitt simán lemehet egy reklámspot a tévében arról, hogy egy kockáshasú faszi szolgálja fel a kávét néhány nőnek a kávézóban, akik persze eszüket eldobva olvadoznak a crema iránt. 

A szexizmus oké, a pucérság oké, a nők és a férfiak tárgyiasítása oké, a gyerekek reklámértékének kihasználása oké, a kiskutya-kiscica felhasználása oké. Na de az, hogy két ember egymásnak támasztott homlokkal szürcsöli a kóláját egy plakáton - na az, az nem oké.

Itt állunk egy országban, ahol annyi mindenról lehetne és kellene beszélni (többek között a homofóbiáról és a társadalmi nemekről is), erre addig jutunk, hogy megint két részre szakadunk: immár a kólareklám fölött. Pedig ez sem ennyire fekete és fehér. Bár számomra felfoghatatlan a homofóbia, nem vagyok abban biztos, hogy bármit is el lehetne érni azzal, ha tovább feszítjük az utálkozás húrját. A tájékoztatás, az érzékenyítés és a nyitottság azonban segíthetnének - mindkét oldal részéről. És valahogy ez a kólareklám is ezt akarja mondani és mutatni, hogy "itt van egy fontos üzenet, meg egyébként azt gondoljuk, hogy a termékünk mindenkihez passzol és fogyassza már mindenki, légyszi". (Mert azért ne legyünk már naivak, nyilván baromi jó a reklámértéke ennek a kampánynak - kíváncsi lennék az eredményeire is a későbbiekben.)

Rendben, akkor bojkottáljuk a kólát!

Ha már bojkottálunk egy üdítőt, akkor esetleg annak cukor- vagy kalóriatartalma okán, netán a benne található káros anyagok miatt lenne érdemes - és ennek a pedagógiai értéke is sokkal magasabb lenne, mint Boldog István homofób kijelentéseinek. Ezúton is szeretnék adni néhány ötletet, hogy ha már ekkora eléréssel rendelkezik, akkor mi mindenre hívhatná fel a figyelmet a fogyasztási szokásainkkal kapcsolatban:

• túlzott energiaital-fogyasztás a kiskorúak körében,
• túlzott alkoholfogyasztás a fiatalok körében,
• dohányzás a teljes lakosság körében,
• nyugtató hatású és altatószerek alkalmazása a teljes lakosság körében,
• túlzott cukorbevitel a teljes lakosság körében.

Mert ezeknek mondjuk értelme is lenne, ráadásul hasznos üzenetek. (Nemcsak azért, mert én mondtam, hanem azért, mert vizsgálatok bizonyítják az egyes tételekről, hogy tartós egészségkárosodást okozhatnak.)

Ellenben a kólás plakátok, az érzékenyítés, a tolerancia és egymás kölcsönös tisztelete valahogy nemhogy nem jelent káros hatást és fenyegetést, de még hasznos is. Mert ha mondjuk a gyerekeink megértik, hogy nem a szexuális beállítódásunk, vagy a nemi identitásunk tesz minket jó vagy rossz emberré (és nem is a politikai nézeteink egy bizonyos intervallumon belül), akkor a világ is egy jobb hellyé válhatna.

Ha valamit bojkottálnék, akkor azt sokkal inkább valamilyen tudományos kutatás alapján alátámasztott tézissel igazolnám, vagy ha már személyes meggyőződésből teszem, akkor nem használnám ki a befolyásomat. De egy politikus befolyással bír és az bizony felelősség. (Hát igen, ez megérne egy misét.)

... apropó, mise!

Na és akkor jön az egyház, mert hogy is maradhatna ki az egyház egy jó kis buzizásból. Végre itt a remek lehetőség, hogy tovább hergeljük az amúgy épp nyaraláson hedonistáskodó híveinket. A Hit Gyülekezetének válasza pedig szerintem zseniális. Mondjuk ugyanezen az oldalon lehet támadni a botmixert, az ikeát, de találtam olyan petíciót is, amely a DC egyik képregényének visszavonását sürgeti. Szóval ha minden hülyeségre lehet aláírást gyűjteni, akkor majd pont egy olyan fontos kérdésben maradna el a tömeghergelés, mint a homofóbia? Ugyanmár!

Védjük meg együtt a gyermekeinket!

Mert bizony, mint ahogy már említettem is, gyermekkel bármit IS el lehet adni. Tehát a homofóbiát is. Mondhatjuk azt, hogy a meleg párok ábrázolása bekavar a gyerekek világképébe, ám ez sajnos nem igaz. Ahogy az is hatalmas kamu, hogy az azonos nemű szülők gyermekei automatikusan homoszexuálisok lesznek. Ennek ellenére, ha egy olyan országban vagy politikus, ahol a lakosság nagy része nemhogy angolul, de még magyarul is alig tud olvasni, bármilyen egyszerű uszító üzenetet eladhatsz és ha esetleg nem menne elég jól a szekér, gyorsan mellé is rakhatsz néhány gyereket, vagy gyerekekre vonatkozó frázist.

Ám azzal takarózni, hogy ezek a plakátok a gyerekeknek ártanak, elég álszent dolog. Mert a gyerekeket ugyanúgy nem zavarja a homoszexualitás, mint a bőrszín, mivel az ezzel kapcsolatos előítéletek a társadalom szövetébe és nem a génekbe vannak ágyazva.

Az pedig nem gyermekvédelem, hogy elzárjuk előlük a világot. Az nem szolgálja a gyermek érdekét (márpedig a gyermeknek joga van ahhoz, hogy a vele kapcsolatban hozott intézkedések a legjobb érdekét szolgálják), ha letakarjuk a szemét, befogjuk a fülét és betömjük a száját. Fel sem érem ésszel, hogy írhat valaki 2019-ben arról, hogy a gyerek megrontásával egyenlő az, ha egy plakáton a #loveislove hashtag szerepel. Vésey Kovács Lászlónak azonban sikerült. Sikerült leírnia, a maga igényes stílusában, hogy a gyermekek megrontásáról van szó akkor, amikor az utcán szembejön egy boldog, esetleg azonos nemű személyeket bemutató plakát. Ami ráadásul a hashtag történetének ismerete nélkül szerintem kimondottan nehezen vezethető el a valódi üzenethez és önmagában, a képi világ csak a kólafogyasztással járó boldogságot sugallja. Mondjuk ugyanebben a cikkben szerepel egy hasonlat a kerekesszékes lakosságra vonatkozóan, amellyel kapcsolatban olyan mérhetetlen szégyenérzetet érzek a szerző helyett is, hogy egyelőre nem igazán tudom szavakba foglalni. (Ha sikerül, majd lehet, hogy frissítem vele a posztot...)

Hát, amúgy meg azt nem értem, de tényleg nem értem, hogy ha már úgyis tudjuk hogy mennyire káros is a kóla az egészségre (és a cukrosnál csak a cukormentes változat rosszabb), akkor miért nem azon hőbörögnek nagytudású népnevelőink, hogy ne igyunk annyi szemetet. Jah, tényleg, majdnem elfelejtettem - ezzel nem lehet akkora társadalmi réteget hergelni. Ami szerintem végképp elszomorító, mert az egyéni döntések szintje, vagyis a tudatos és egészséges táplálkozás még mindig nem mozgat meg annyi embert, mint mások bírálata, mások magánéletének firtatása. Ebben bezzeg mintakövetőek vagyunk, kár, hogy nem a környezetvédelemben járnak élen ezek a nagy elérésű közpénzen hízlalt politikusaink.